Az éhezők viadala-maraton: 1.rész

Az éhezők viadala-sorozat felkerült a Netflixre, mi pedig ennek apropóján úgy gondoltuk, hogy végigvesszük a négyrészes filmszéria darabjait. Most az első epizódról írt kritikánkat olvashatjátok.

Az előző évtized elejének filmes trendjeit vizsgálva könnyen feltűnhet, hogy milyen hatalmas mennyiségben képviseltette magát a young adult zsáner a mozikban. Ezen az alkotások általában egy nem feltétlen szépirodalmi minőségű, ám a fiatal közönség körében igen népszerű könyvet/könyvsorozatot vettek alapul. A műfaj felfutásának oka érthető, a 2000-es évek első évtizedét a Harry Potter uralta, így mindenki elirigyelte a Warner Bros hatalmas sikerét, a Lionsgate végül Suzanne Collins amerikai irőnő trilógiájára, Az éhezők viadalára csapott le. Collins saját bevallása szerint több forrásból is merített a mű megírásakor. Egyrészt a könyveknek van egy egyértelmű antik beágyazódása, a történet Thészeusz és a Minotaurusz mítoszának egyfajta parafrázisa, emellett pedig Panem világának vannak egyértelműen a Római Birodalomra utaló vonásai (erről bővebben később). Az írónő emellett felhasználta saját tévés-, illetőleg férjének katonai tapasztalatait. Ennek tudatában nézzük is meg, hogy miként sikerült az első filmes adaptáció.

Egy jövőbeni, háború és nyomor sújtotta disztópiában, Panemben járunk, ahol azonban az elöljárók kínosan ügyelnek a látszatra. Ennek megfelelően minden évben megrendezik az Éhezők viadalát, mely papíron egy korábbi polgárháború mementójaként szolgál, valójában azonban a hatalom a lakosság legösztönszerűbb igényeit igyekszik kiszolgálni a versennyel. A viadalon 12 és 18 év közötti fiatalok vesznek részt, miden körzetet egy fiú és egy lány képvisel. A 12-es körzet az egész ország egyik legszegényebb vidéke, peremterülete. Itt ismerjük meg Katniss Everdeent (Jennifer Lawrence) , aki ügyes harcos ugyan, de szeretne kimaradni a világ sorsát befolyásoló eseményekből. Amikor azonban a sorsolás eredményeképpen a húgának kellene részt vennie a viadalon, egy pillanatig sem teketóriázik, önként jelentkezik testvére helyett, így pedig Peeta Mellark (Josh Hutcherson) társaságában ő fogja képviselni a 12. körzetet a megmérettetésén.

Már az első epizódban is tökéletesen látszik, hogy melyek azok a tényezők, melyek kiemelik Az éhezők viadalát a young adult zsánerből. Az expozíció talán túlnyújtottnak, némileg ráérősnek tűnhet, ám mindennek megvan a funkciója. A film ugyanis az első órában szinte nem is csinál mást, mint hogy bemutatja Panem világát. A legtöbb aspektust tekintve klasszikus disztópiaképet kapunk, egy elnyomó, totalitárius hatalommal, melyben a látszat mindennél fontosabb. Már maga a Panem név is beszédes, ezen a ponton kell ugyanis visszautalnak a bevezető egyik kulcsállítására, mely szerint Suzanne Collins műve antik ihletésű, Snow elnök országának neve ugyanis egy római „bölcseletből” származik („panem et circenses”-kenyeret és cirkuszt). Panem pedig meg is felel ezeknek a kívánalmaknak, a cirkuszt maga a viadal jelenti. Donald Sutherland államfője az első epizódban még a klasszikus „nagy testvér”, aki a háttérből figyel és manipulál mindenkit, nem aktív alakítója egyelőre az eseményeknek, de az ehhez hasonló államok többi emblematikus karaktertípusát is megkapjuk. Seneca, a játékmester (ismét egy antik utalás, Lucius Annaeus Seneca római filozófus, drámaíró, egy időben Néró császár segítője) például a minden elvárást önként túlteljesítő csinovnyik archetípusát jeleníti meg, de megjelenik az a fajta közöny a társadalom részéről, mely évtizedekre konzerválhat egy ilyen rendszert.

A bevezetőben szintén szó esett Collins tévés múltjáról, ennek következményeként igen markáns médiakritikát is kapunk. A Stanley Tucci által remekül megformált Caesar a rendszer nyertese. Az a gátlástalan, mindenkin széles mosollyal átgázoló marketingzseni, aki képernyősként kicsit a mi nappalinkban is mindig helyet foglal ( Szinte kihagyhatatlan párhuzam Ray Bradbury örökérvényű klasszikusa, a Fahrenheit 451 és az abban megjelenő „család”). Egy őszinte mondat sem hagyja el ugyan a száját, de megnyerő mosolya miatt mindannyian szeretjük. Láthatjuk ezen kívül az egész viadal működését, ezen a ponton éreztem egyébként, hogy Collins talán kicsit túl is lőtt a célon, talán túl direkt, túl nagyot akart mondani, így viszont a már-már karikaturisztikusan elnagyolt játékirányítás hiteltelenné vált. Értjük, hogy a teljesítmény helyett a játékosok mögé kiépülő narratíva dominál, azonban ez nem is igazán újszerű gondolat, sőt további elmélyítés híján kicsit elnagyoltnak is hat. Az írónő eddigi állításaival sem forradalmasította ugyan a disztópikus kánont, de hiteles tudott maradni, ez pedig egy ehhez hasonló blockbusterhez tökéletesen elég.

A film első fele tehát ennek a világnak a részletes bemutatása, ezt követi maga a viadal, ahol kulcsszerepet kap az operatőri munka. Tom Stern sokszor szinte kaotikusan rángó kamerája remekül érzékelteti a megmérettetés kaotikusságát, az is tény viszont, hogy bizonyos akciószekvenciákban a szerencsétlen választás okán nagyon keveset látunk. Ráadásul a film képi világa talán túlságosan is intim, így a szereplőket körülvevő világ grandiózussága nem igazán jön át a képernyőn. A dramaturgia a film ezen részén már kiszámíthatóbb, az érzelmi csúcspontokat jó előre látjuk.

Ami viszont végérvényesen megmenti a filmet a középszerűségtől, az a remek szereplőgárda. Az ekkor még csak szárnyait bontogató Jennifer Lawrence tökéletes Katniss, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első rész még nem igazán árnyalja a karaktert. Josh Hutcherson és Liam Hemsworth szerepe sem igényel színészi bravúrokat, a kötelezőket ők is hozzák, a mellékkarakterek azonban elképesztően erősek. Ahogy például a Harry Potter esetében, úgy a fiatal tehetségeket itt is rutinos, kipróbált, elsőrangú karakterszínészek segítik ki. Tucciról és Sutherlandről már ejtettem szót, Woody Harrelson az első jelenetében, az első két kézmozdulatával helyezi fel tökéletesen Haymitch karakterét, Elizabeth Banks pedig remekül érzékelteti Effie különböző rétegeit.