A filmről huszadik születésnapja alkalmából emlékeztünk meg.

Ha végigsétálok a plázák utcáján, szinte egy bolt sincs, ahol ne szúrna szemet egy ezüstcsillagos pajzs, egy hatalmas kalapács, metálosan csillogó kettős W, egy vigyorgó, vérvörös, mániákus mosoly vagy egy kattant nő baseballütővel. Legyen szó pólóról, lábtörlőről, kulcstartóról, tolltartóról vagy egy fogkeféről, a szuperhősös relikviák ellepték a kínálatot. De nem csak gyerekeket megszólító árucikkekkel találkozom, már nem az a világ van, amikor az általánosban az osztálytársam menő Pókemberes kulacsból ivott és Batmenes leckefüzetbe jegyezte fel hanyagul a házit. Már én is bármikor viselem az utcán szeretett hőseim emblémáival ellátott ruhadarabjaim.

A szuperhős az új évtizedben – és már az előzőben is – a legjövedelmezőbb termékké vált, felnőttek és gyerekek között is. Nem csak a merchandise adja a népszerűségük velejét, hisz filmszínházat sem lehet látogatni anélkül, hogy ne hirdetnék mindenhol a legfrissebb képregényadaptációt. Természetesen az ipar legnagyobb zászlóshajója a Marvel, ami rendkívül okosan húzott fel egy teljes, több mint tíz éven át tartó, epizodikus filmuniverzumot, ahol a mára egyértelműen népszerű karakterek külön és csapatba verődve is megmenthették a világot. Mindezt sikerült úgy kivitelezni, hogy abszolút újszerűnek és példaértékűnek számított a filmes építkezésük, mintha még más soha sem próbálkozott volna hasonlóval. Elvitathatatlan érdemei vannak az MCU-nak, még ha személyes ízlésemtől távol is áll filmes interpretációinak kontextusa, hangvétele, megközelítése. Csodálatos lehetett látni azokat a karaktereket, technikailag presztízsértékű kivitelezésben, akiknek történeteit gyerekként olvashatták, még, amikor nem is ismerte őket mindenki, majd a megannyi kalandban feltűnő szereplőt egyszerre látni több, univerzális csatában.

A képregényadaptációk műfaja rendkívül jövedelmező Hollywoodban és, bár az MCU ellőtte legnagyobb dobásait, más stúdiók is folyamatosan próbálkoznak a hozzájuk tartozó szuperhősök bemutatásával. Valószínűleg még évtizedekig nem fog kimenni a divatból a szuperhősfilm, holott húsz évvel ezelőtt még másodvonalbeli zsánernek tűnt és a felvonultatott karaktereket is egészen más kontextusban mutatták be.

Idén húszéves, a műfajt beindító Bryan Singer-rendezés, az X-Men, az egyik első Marvel-adaptáció, ami mert nagyban játszani.

Gondolkoztam, hogy két évtized távlatában miként fogjak neki az írásnak, hisz alapjáraton az MCU filmjei nem tartoznak a kedvenceim közé, sokkal inkább kedveltem a régi X-Men megközelítést (illetve az újhullámú tetralógia első két darabját) és oly sok minden változott a képregényadaptációk terepén. A saját kedvenc hőseim mindig kitaszítottak voltak, meg nem értett, emberi karakterek, akiknek különcsége pont szupererejükben rejlik. Nem idealizáltak és kisebb léptékben igyekeznek a világ megsegítésére.

Pont emiatt tartok kicsit a jövőtől, hisz a különböző jogviták, harcok és felvásárlások után a mutánsok is csatlakozni fognak az MCU multiverzumába, annak ellenére, mennyire különböző közegből érkeznek és más kontextusban szoktuk meg ezeket a szereplőket.

Az X-Men – A kívülállók univerzális témával csapja fel cselekményét. Kitaszítottság. Az ismeretlentől való félelem, amit reakcióspolitikával könnyen lehet gyűlöletté kovácsolni. Kisebbség, ami boldogulni próbál és beilleszkedni, mikor napi atrocitás éri tagjait, többüknek iszonyatos a gyerekkora, és sokuk éli le teljes életét létbizonytalanságban, félelemben. Az evolúciónak köszönhetően kialakultak a szuperemberek, a mutánsok, különböző képességekkel, melyek érthető módon félelemmel töltik el az átlag állampolgárt. De a politikai vezetők, ahelyett, hogy az integráció mellett tennék le voksukat és a beilleszkedést, elfogadást próbálnák építeni, a gyűlöletkeltés eszközét választják hatalmuk megszilárdításához. Ha kivennénk a képletből a mutáns szót, egy univerzális problémával találnánk szembe magunkat, ami éppoly aktuális 2020-ban, mint húsz éve, negyven éve, kétszáz éve és az emberiség kezdete óta. A mi világunkkal kapcsolatos párhuzam nem csak metaforaként került a filmbe, konkrét analógiát mutatnak a II. világháborút megelőző retorikával és politikával, a zsidótörvényekkel, zsidóüldözéssel és végül a népirtással. A holokauszt szolgál kiindulópontként és motivációként is a Marvel szerintem legjobb gonoszának eredettörténetéül. Magneto (Ian McKellen) az egyik legösszetettebb képregényhős és személy szerint soha nem gondoltam gonosztevőnek, sőt mi több egy szélsőséges antihősként, aktivitsaként tudok rá tekinteni. Cselekedeteinek mozgatórugói sokkal jobban megérthetők számomra, mint az a félelem, amit az ismeretlen okoz. Az ő fiatalságát tönkretette az a politika, amit újra meg kell, hogy tapasztaljon élete alkonyán, elvesztette a családját, azt a közösséget viszont nem akarja engedni, amit maga alkotott. Világromboló tervei mögött nem szimplán a bosszú, hanem a büszkeség és magabiztosság is húzódik. Szélsőséges és veszélyes, a benne fortyogó indulatok pedig vérfagyasztóvá teszik. Ian McKellen visszafogott, kifinomult alakítása pedig mindezt kiválóan érzékelteti. Amikor színre lép, valóban érezhető a karakter jelenléte és hatalma. Természetesen az ő hozzáállása sem kulcs a vágyott békéhez és szimbiózishoz. Olyan mutánsokkal vette magát körbe, akik szintén iszonyatban élték le fiatal éveiket és megelégelték a gyűlöletet. Róluk nem tudunk meg sokat, nincsenek igazán árnyalva, de kiemelném közülük Mytique-et (Rebecca Romijn), aki a másik nagy kedvencem volt a régi trilógiában. A friss újranézés után is akarva-akaratlanul összehasonlítottam a prequel-sequel filmekben látott interpretációval. Nem igazán szeretem, amikor egy gonosztevő idealizálva van, természetesen egy jó ellenlábast a hihető és átérezhető motiváció tesz naggyá, és az eredettörténetek is csak a karakterívet segítik elő. De az ő esetében pont megfosztották attól a misztikumtól, ami nevét és képességének esszenciáját adja, amellett, hogy ő egy rendkívül ijesztő és veszélyes gonosznak tűnik az eredeti filmekben, a kevés háttér információ ellenére is.

A mutáns terroristákkal szemben áll egy másik szélsőséges csapat, a rejtőzködést és titkos együttélést hirdető X-Menek, akiket X Professzor (Patrick Stewart) vezet, magániskolának álcázott főhadiszállásán. Kettejüknek Magnetóval közös a múljuk, amit nem ismerünk még meg, de rögtön érezhető a kimondatlan testvériség, a szétvált út fájdalma, amit különböző nézeteik választottak ketté.

Kettejük párharca, se veled, se nélküled kapcsolata adja a franchise és az első rész cselekményének gerincét, de természetesen megismerkedünk más történetszálakkal, karakterekkel is. A másik fő vonal Vadócé (Anna Paquin) és Farkasé (Hugh Jackman), a két újonnan csatlakozott különccé. Előbbi kulcsfigurává válik és képességébe könnyen lehet pszichológiai motívumot látni. Az érintéstől való félelem, a kamaszkor meghatározó szerepe. Míg Farkas egy traumatizált számkivetett, aki apafigurává válik a történet folyamán, ebben a különös közegben. Jackman az azóta eltelt évek alatt eggyé vált a szereppel és nehéz is lenne nélküle elképzelni a franchise-t, de a filmet újranézve azért szembetűnt az egyik legnagyobb hibája, a szereplők túlzsúfoltsága. Persze azóta előzményfilmekkel bővült a sorozat és ma már mindenki ismeri a fő karaktereket, de az X-Men egyszerre akar csapatfilmként és önálló kalandként is funkcionálni. Két osztagunk is van, az érem különböző oldalán, emellett megismerjük az iskolát és Farkas első nagy küldetését. Ennyi mindent nehezen bír el a játékidő, így nem is tudják kibontani a szereplőket, Magnetón és X Professzoron kívül. Még Farkas sem tűnik olyan volumenűnek, amilyennek szánták és amilyenné későbbiekben avanzsált.

Természetesen vizsgáltam a technikai megvalósítást is húsz év távlatából, hisz oly sok korabeli blockbuster vérzett el az idő vasfogai alatt. Szerencsére az X-Men kivétel, és bár a kosztümökön, sminken és frizurán nagyon érződik a 2000-es évek divatja, ami ma már megmosolyogtató, a praktikus és digitális trükkök abszolút kiállták az idő próbáját, főként Mystique megjelenése, alakváltásai, ami szerintem sokkal jobban mutat, mint az új filmekben.

Nem véletlen, hogy az X-Men vált a képregényadaptációk első zászlóvivőjévé, izgalmas felállás, eddig nem látott szuperhősök, érdekesnek tűnő karakterek és egy világ, ahol amellett, hogy azonosulhat is a néző a különböző mutánsokkal, kiválaszthatja hősi képviselőjét is. Még hírben sem voltak a mai nagy képregényhősök és furcsa elgondolni egy olyan filmvilágot, ahol nincs minden sarkon egy-egy, de érdemes elővenni ezt a filmet, amiben még nem az amerikai álmot jelentették.

362 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>