Peter Jackson filmje egy mára letűnt kor terméke. Intelligensebb, érzelmesebb, mint a mai blockbusterek, éppen ezért gondoltuk, hogy ildomos megemlékezni róla. A mai Hollywood egyre ingerszegényebb felhozatalt felvonultató és az esetek többségében biztonsági játékot sugárzó produkciói között mára már egyre inkább elképzelhetetlen az, hogy egy látványfilm több akarjon lenni egyszeri bazári szórakoztatási alapnál. Pedig a műfaj önmagában nem indokolja azt, hogy az alkotások ezen formáját mind az alkotók, mind pedig a nézők ledegradálják erre a szintre, hiszen a vizuális effektusok fejlődése nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy akár egy kaland-fantasy is magasztos társadalomkritikát fogalmazzon meg, vagy elgondolkodtató disztópiaképet vázoljon fel számunkra. King Kong emblematikus figurája napjainkra a popkultúra megkerülhetetlen részévé vált, továbbá a szörnyfilmek egyfajta alfájaként is tekinthetünk rá, hiszen mondhatni egy külön alműfaj előtt nyitotta meg a kapukat, melyek, ha minőségileg nem is voltak mindig maradandóak, népszerűségük sohasem kopott meg.

Egykoron egy új-zélandi születésű, igencsak kevesek által ismert direktor, Peter Jackson véghez vitte a filmtörténelem egyik legmonumentálisabb vállalkozását és J.R.R. Tolkien kultstátusznak örvendő regényét adaptálta nagyvászonra, mely amellett, hogy záróakkordjával rekordszámú Oscar szobrot hozott el a 2004-es Oscar-gálán, a rendezőt is olyan kivételes magaslatokba emelte, mely után szabad kezet kapott ahhoz, hogy további szerelemprojektjei is napvilágot lássanak. Ezúton jutunk el az általa készített King Kong filmhez, mely a hiedelmekkel ellentétben sokkal több lett egyszeri látványfilmnél, hiszen igen komoly mélységet fedezhetünk fel a sztorivonal több tónusában is.

Történetünk a 20. század első felének Amerikájában indít, valamikor a nagy gazdasági világválság korában, melyet egy hangulatos montázs keretein belül bemutatva eljutunk a filmtörténelem egyik legismertebb főhősnőéig, Ann Darrowig (Naomi Watts). Ann hiába tehetséges és közkedvelt, valamint a szépsége is meglenne hozzá, hogy befusson, mint ismert színésznő, a sikereinek mégis gátat szab, hogy társulata feloszlik az anyagi nehézségek miatt. A fiatal lány pedig az éhezés szélére kerülvén már az étellopás lehetőségétől sem riad vissza, ám a kétségbeesés szülte reménytelenség összesodorja a szakmájában szintén megrekedt Carl Denham (Jack Black) rendezővel, aki élete lehetőségét ajánlja fel neki, ám főszereplőnk ekkor még nem is sejti, hogy az út után, melyre vállalkozott, többé már semmi sem lesz számára ugyanaz, mint azelőtt.

Peter Jackson bő háromórás eposzát a közvélemény hajlamos a hibái által megítélni, és csupán egy akkoriban giga költségvetésű látványfilmként hivatkozni rá, pedig ennél sokkal több rejlik az alapanyagban. Hiszen King Kong történetének elmesélése az új-zélandi direktor tolmácsolásában minden eddig ismert változatnál nagyobb mélységet kapott, ugyanis a rendező miközben megtestesíti az emberi gyarlóságot filmje által, azon témakört is alaposan körbejárja, hogy mi tesz valójában egy lényt ténylegesen szörnyeteggé. A terjedelmes játékidőnek köszönhetően lehetőségünk van megfelelőképpen megismerni minden főbb szereplőt, továbbá elég jól körvonalazódnak azok motivációi is. Az eredeti, mára már klasszikusként emlegetett 1933-as verziónál történetileg elsősorban azért nő túl Jackson változata, mert sokkal emberközelibbé faragta a karaktereket és azok jellemvonásait, ezáltal a néző is könnyebben tud azonosulni a látottakkal. Ennek köszönhetően az út mögött álló háttér is igen komoly alapozást kap, egy meglepően emlékezetesre sikeredett antihős formájában, akit tulajdonképpen hajszál választ el attól, hogy a történet egyfajta sajátos antagonistájaként tekintsünk rá. Carl Denham figuráját ugyanis a kudarcaiba belekeseredett és kissé talán bele is őrült sikerhajhász rendezőként ismerjük meg, aki a nagy áttörés érdekében a végletekig képes lesz elmenni, ahogy haladunk előre az események folyamán, hogy szépen lassan esendő lélekből először manipulatív szociopatává, később meghasadt tudatú gátlástalan pszichopatává váljon.

Ezzel a húzással mondhatni máris csavart egyet Peter Jackson a jól ismert formulán, hiszen az alkotás címe hiába King Kong, a több tíztonnás óriásgorilla mégis inkább lesz mellékszereplője saját filmjének, mintsem tényleges főkaraktere az eseményeknek. Kong inkább válik egyfajta motívummá, Denhammel való kapcsolata által pedig megfogalmazódik a fogyasztói társadalom és az emberi önzőség egyik legnagyobb kritikája, miszerint nem elégszünk meg azzal se, ha akár rábukkanunk a világ nyolcadik csodájára, magunkévá akarjuk tenni azt, saját képünkre formálni, majd miután a legvégsőkig kisajtoltuk egykori vágyaink megtestesülését, az elértéktelenedett roncsot magunk mögött hagyjuk. Jack Black pedig a rossz nyelvekkel ellentétben tökéletesen megállja a helyét ebben a szerepben, remekül adja vissza számunkra a sikertelen és többszörösen megalázott kisember élvhajhász életmód utáni vágyakozását úgy, hogy közben képes megformálni a saját élvezeteinek kielégülése érdekében bármeddig elmenő és gátlástalanul gyarló lelketlen szörnyeteget is. Mindenképpen élete szerepe a színésznek, akit sokáig bohókás, szerethető karakterei miatt jegyezhettünk meg, ám itt képes volt megmutatni azt, hogy drámai szerepekben is meg tudja állni a helyét.

Viszont Jackson King Kong verziójának pozitívumai itt még nem érnek véget. A már korábban említett Ann Darrow képében ugyanis megkapjuk az emberi jellem egy másik, kissé idealizáltnak, valamint naivnak mondható végletét, melynek lényege, hogy előítéleteinket legyőzve és a felszín alá betekintve igazi értékekre lelhetünk a legváratlanabb pillanatokban is, akár egy elsőre szörnyetegnek látszó, félelmetes fenevad képében is. Bár a legtöbben románcként tekintenek kettejük kapcsolatára, én inkább úgy gondolom, hogy egyfajta kölcsönös tiszteleten alapuló barátság alakul ki a szépség és szörnyeteg között, melyről már a kezdetekben sejteni lehet, hogy eleve halálra van ítélve, ám érzéseiknek mégse tudnak gátat szabni. Kong vesztét mégsem a Darrow iránti csodálata okozza, hanem pont az, hogy a nő társaságában, az egyébként intelligens, saját személyiséggel rendelkező állat elemberiesedik, és ez bár hiába jelenti azt, hogy emiatt megtanul szeretni, kötődni, érezni valaki iránt, de egyúttal ösztönök által vezérelt vadállatból esendő lénnyé válik, kinek áldozathozatala nemesebb jellemet tükröz a filmben bemutatott összes emberi szereplőnél. A történet iróniája, hogy az ember szellemiségének helyes képét megtestesítő Kong (Andy Serkis), az ismeretlentől való félelem által végbemenő ösztönösen elállatiasodott ember miatt leli vesztét, ezzel is érzékelteti számunkra az alkotás, hogy mennyire felszínes világban élünk. Serkis egyébként kiváló választás volt Kong eljátszására, motion capture rutinja jól jött egy ennyire komplex lény megformálásához, arcjátéka, testkoreográfiája rendkívül sokat hozzá ad a címszereplő személyiség jegyeinek könnyebb közvetítéséhez a néző felé. Naomi Watts pedig a lehető legjobb választás volt Ann Darrow szerepére, hiszen hiába kelti elsőre egy törékeny, naiv és szelíd teremtés benyomását a reményvesztett fiatal színésznő képe által, mégsem az az áldozat típus, ugyanis találékonyságáról és bátorságáról a játékidő során többször is tanúbizonyságot tesz.

A mélységen túl olyan további erényeit is felfedezhetjük a filmnek, mint például, hogy a műfaji kavalkád ellenére nem vész el az alapgerinc drámaisága, és bár hiába vannak könnyedebb, komikus pillanatai is ennek a gyökereiben kaland fantasynek, mégis sokszor igazán horrorisztikus, továbbá explicit képekkel igyekszenek zsigerekig ható félelmet kiváltani belőlünk a készítők. Az a részletesség pedig, amivel megalkotta a filmje világát a direktor, minden túlzás nélkül példaértékűnek nevezhető, hiszen a 20. század eleji Amerika és a Koponya-sziget világképének ábrázolása egyaránt nagyon aprólékos, kidolgozott, a sminkek egyszerre tették a kannibál bennszülötteket visszataszítóvá és hátborzongatóvá, a látvány pedig minden értelemben magával ragadó. Ezek a tényezők is bőszen hozzájárultak ahhoz, hogy egy kalandfilmeken belül is igen sajátos atmoszférája lehessen a King Kong mozinak, mely talán egyedül zenei aláfestések terén marad alul látványosan Jackson korábbi munkáihoz képest, ez alól egyedül az intimebb pillanatok kivételek, melyek a lágy zenei kísérettel karöltve adnak egyfajta meghittség érzetet Ann és Kong kapcsolatának.

Viszont ez az elemzés nem lenne teljes értékű és hiteles, ha nem térnék ki azon hibákra, amik sajnos ugyanúgy jelen vannak a nagy egészben. A legfontosabb ilyen megállapítás, hogy Jackson King Kong-története kizárólag a saját világának szabályai szerint működik, ha úgy tetszik sok tekintetben elrugaszkodott a valóságtól. Erre az egyik legszembeötlőbb (egyben leglátványosabb) példa, mikor hőseink percekig rohangálnak egy megrémült dinoszaurusz-csorda több tonnás lábai között, miközben vérszomjas raptorok próbálják befogni őket. Bár az elgondolás valóban nem túl reális, ha ténylegesen fantasyként tudunk tekinteni a műre, valamint elfogadjuk a műfajból adódó szabályrendszer létjogosultságát (akár A Gyűrűk Ura-trilógia esetében), akkor a feszültségfaktort sem fogja kioltani a valóságtól való elrugaszkodás.

Persze ezen tényező inkább a kisebb problémák táborát erősíti, hiszen ez még a teljesen elfogadható/megbocsátható kategória, a nagyobb gond ott kezdődik, mikor komoly logikai bukkanókba botlik bele a film, mint például, hogy lehetetlen időintervallum alatt érnek a szereplők éppen időben a megmentésre váró társaik segítségére, vagy hogyan voltak képesek elszállítani Kong testét egy erre nem igazán alkalmas méretű hajó segítségével. Ezek természetesen zavaró hibák és könnyen megölhetnék Jackson mozijának hangulatát, ám a rendező mégis olyan jó arányban adagolja az eseményeket, (a túlzsúfoltság ellenére is) hogy emiatt egy pillanatra se hal el az a magával ragadó élmény, ami végig jellemzi ezt a művet és bő három órás játékidő is fogyaszthatóan eltelik. Továbbá talán még azt lehetne hibaként felróni, hogy sokszor túlontúl elragadtatja magát Jackson, és túlzásokba esik, amely jelenetek inkább sugároznak már öncélúságot, mintsem tényleges érdemei lennének az összképnek.

Összegezvén azt mondhatom, a 2005-ben készült King Kong az a fajta különleges élmény, melynek egyedi varázsa mára már szinte teljesen megidézhetetlen. Egy igazi gyöngyszem, ami egyszerre tiszteleg az alapjául szolgáló klasszikus előtt és közben áll meg a saját lábán, mindemellett ábrázolván az emberi esendőség legtorzabb változatait. Messze nem hibátlan természetesen a film, és talán bizonyos esetekben jobban érvényesült volna „a kevesebb néha több” elve, de egy egészen monumentális szelete a filmtörténelemnek, mely bebizonyította, hogy egy szörnyfilm is lehet több egyszeri látványorgiánál, csupán szív kell hozzá és egy olyan aprólékos figura, mint Peter Jackson.

Képek: TMDb

393 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>