A skandináv történetmesélés és látványvilág kedvelőinek kihagyhatatlan darab A legfehérebb nap, melyet az HBO GO októberi premier filmjei közt találunk. A több filmfesztivált, köztük az idei Oscar-gálát is megjárt alkotás a Cannes-i Filmfesztivál Louis Roederer Foundation Rising Star díját nyerte el.

Jelképes, hogy a film cselekménye egyetlen mondatban összefoglalható. Miközben az egykori rendőrfőnök, Ingimundur (Ingvar Sigurdsson) gyászával birkózik, ráébred, hogy balesetben elhunyt feleségének viszonya volt, s ekkor már a féltékenység, a bosszú és a düh is kikezdi lelkét. Nincs akciódús, több szálon futó cselekmény vagy gyorsan pörgő jelenetek. Ami van, az láthatatlanul a mélyben zajlik Ingimundurban és a nézőben. 

Jó néhány percig mindösszesen egy házat látunk, ahol váltakoznak az évszakok, emberek jönnek-mennek. Nem a filmtörténet legizgalmasabb kezdése, de talán pont ez billent ki az egyensúlyunkból. A folytatásban is leginkább saját magunkra számíthatunk, ha meg akarjuk érteni, hova csöppentünk, mit is látunk tulajdonképpen. Nincs lebutítva, tálcán kínálva a történet, a párbeszédek semmitmondóak. Mintha mindannyian ott ülnénk a tűz körül és a képzeletünkre bízva bontakozna ki a sztori, és ami szokatlan és üdítő, hogy sejtésünk sincs, mi lesz a végkifejlet. 

A lassan csordogáló nemtörténés közben a film egy gejzír ritmusában építkezik. Ad hocnak, unalmasnak és értelmetlennek tűnhet sok jelenet, ezek azonban a szinte kézzel fogható feszültség felépítésében játszanak szerepet. Éppen ez az üvöltő ellentét viszi előre a filmet, készteti a nézőt maradásra: a felszín jelentéktelensége, mozdulatlansága és amit eltakar, ami a mélyben, rejtetten mozog és alakul. Más jelenetek viszont pont hogy egy fontos témát vetnek fel, annak ígéretével kecsegtetnek, hogy rögtön kiderül valami lényeges, de ekkor megszakad a mesélés, és tovább nő a feszültség. A gejzír még nem tör ki, még nincs elég muníció, csak forrong, de egyre erősebben, egyre nagyobbakat buggyanva.

A történetmeséléshez változatos és sokféle nem verbális eszközt használnak a készítők. Az egyik ilyen a felvételek közelségével és távolságával való játék. A feltűnően távoli, nem mellesleg szürke árnyalatú képek egyfajta távolságtartást, objektivitást, érzelemmentességet sugároznak, míg a nagyon közeli, olykor elnyújtott felvételek fontos érzelmeket, mondanivalókat hangsúlyoznak. A színek és azok hiánya is segít fókuszálni a néző figyelmét. A szürke és a fehér dominanciája mellett a vér élénk színe még hangsúlyosabban jelenik meg.

A táj, a természet, az időjárás és az elemek a szerves részét képezik a történetmesélésnek, nem hátterek csupán, hanem szimbolikus tartalmakat hordoznak. Amikor Ingimundur a barátjával beszélget a megcsalásról, a nőkről, a feleségeikhez fűződő viszonyukról, akkor sokféle színű, formájú és nagyságú kőzetdarabot mutatnak. A következő jelenetben pedig azt látjuk, hogy Ingimundur autójával figyelmetlenül áthajt egy nagyobb kődarabon. Mintha elütne valakit, még a hangja is olyannak tűnik. Aztán ezt a követ a hegyoldalon ledobva láthatjuk, mint ahogy a főhős számára súlyos teher, puha és könnyű mályvacukorként repül szikláról sziklára és közben apró darabokra hullik. Félelmetes és egyben bénító látvány, ahogy megérezzük, hogy milyen tehetetlenek és aprók vagyunk, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva nálunk nagyobb erőknek.

Mennyi fájdalommal küzd egy gyászoló, és mennyi érzéssel, kétellyel egy megcsalt társ. Mindkét helyzet önmagában óriási tehertételt jelent. A kettő egyszerre szinte gigászi súlyt ró az emberre. Aki ezt a próbát kiállja, az méltó párja az ősi sagák hőseinek. A film katartikus jelenete, amikor Ingimundur a hátán Salkával (Ída Mekkín Hlynsdóttir), az unokájával egy sötét alagútban meggyötörve, véresen megy. Eljutott a szenvedés legmélyére, teljes lényével üvölt, mint egy mitológiai lény. Igéző és gyönyörű ez az üvöltés, nem emberi és nem állati. A szenvedés éneke, ami tisztítótűz is egyben. Ahogy egyre kijjebb ér az alagútból, érződik, hogy feloldozásra talált, letette terhét a sötét alagút-alvilágban. Jutalma, hogy ismét tud szeretni. Szeretni a feleségét, és végre sírni, talán nem is a gyász, hanem az újból megtalált érzés miatt. És szeretni az unokáját, akivel egy kölcsönös, mély, megértő és elfogadó szeretetben léteznek.

A legfehérebb nap az izlandi származású Hlynur Palmason rendező második filmje, aki a gyökereihez való visszatérésnek is tekinti művét. Elmondása szerint a fehér szín semmiféle szimbolikával nem bír, egyszerűen csak egy izlandi mondásra utal, miszerint amikor minden fehér, és az ég és a föld nem válik ketté, a halottak beszélni tudnak az élőkhöz. Ezt a pillanatot meg is örökíti a filmben, amikor Ingimundur és Salka feszülten figyelnek, hallani akarnak valamit. Ingimundur végül nem árulja el a kislánynak, hogy valójában mit szeretett volna hallani, de egyértelmű a néző számára, hogy a meggyötört, a szeretett ember hiányától szenvedő főhős kivel szeretne kapcsolatba lépni. 

Ingimundur lenyűgöző karakter, erős jelenlétével az egész filmet el tudja vinni. Ingvar Sigurdsson alakítását több fesztiválon is díjjal ismerték el, illetve a fent említett cannes-i díjat is magáénak tudhatja. A rendező-forgatókönyvíró Palmason egyébként eleve rá írta a forgatókönyvet, a dialógusokat. Salka, az unkoka szerepében Ída Mekkín Hlynsdóttir is remekel.

A legfehérebb nap sajátos alkotás, nem feltétlenül való mindenkinek. Tempójával, képi világával, történetszövésével is eltér a megszokottól. De az erős, tiszta emberi érzelmek, az olykor bizarr humor, a gyönyörű és félelmetes táj, valamint a készítők és színészek profizmusa miatt érdemes egy kicsit kilépni a komfortzónánkból és türelemmel, nyitottan befogadni a filmet.

429 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>