A halál ígérete a boldogság útja? – Remény-premierkritika

Miután az ADS jóvoltából megnézhettem a norvég Remény (Håp – 2019) című drámát, nem éreztem mást, mint lesújtottságot. Utána pedig azon merengtem, mégis hogyan fogok egy olyan filmről írni, aminek az értelmezéséhez szerintem elengedhetetlen, hogy bizonyos dolgokat megéljek. Miképp fogom tudni megfogni a karakterek őszinteségét, mikor egy több évtizedes kapcsolatról mesélnek?

De talán pont ebben rejlik az üzenetet, képzeljem magam egy élethelyzetbe. Mit tennék, ha a viszonylag kiegyensúlyozottnak gondolt életem egy éjszaka alatt változna meg, és kevesebb mint egy hetem lenne, hogy döntsek, bármiről is kell, hisz ennyi időm van, amíg még valamelyest van ráhatásom az életemre.

Anja (Andrea Bræin Hovig) és Tomas (Stellan Skarsgård) túljutottak kapcsolatuk delén. A férfi jóval idősebb, már megélt egy házasságot, együtt nevelik három közös – és három előző kapcsolatból származó gyereküket. Karácsony elő napjaiban, miután már elviselhetetlenül rosszul érezte magát, Anja orvoshoz fordul. Szinte azonnal kiderül, hogy egy évvel ezelőtti tüdőrákja, melyből felépültnek nyilvánították, áttétként újult ki az agyában. Gyógyíthatatlan.

Az alaphelyzet letaglózó. Nem is igazán lehet lereagálni, hisz rendkívül életszerű és talán nincs rosszabb egy ilyen hírnél. A két fő karakter nagyon másként reagál minderre. Míg Tomas összetörik, Anja mintha fel sem fogná. Rendkívül kevés ideje van, talán egy hét sem, míg valami konkrétumot nem tud, hogy pontosan mennyi ideje van hátra az életéből, tehet-e bármit is, hisz nem csak róla van szó, hanem saját és nevelt gyerekeiről is. Retteg a gondolattól, miként fogja közölni a családjával és egyáltalán mi lesz azután, hogy ő nem lesz.

Őszintén, kicsit féltem, hogy a készítők mit szeretnének kihozni a történetből. Sok film foglalkozik ezzel a témakörrel, az élet pillanatnyiságával, múlandóságával, hogy addig élvezzük, amíg van, egy percet se pazaroljunk. Ezúttal viszont nem egy pozitív kicsengésű üzenetet kapunk, hanem a nyers valóságot.

Nincs idő arra sem, hogy Anja megélt éveket értékelje, mérlegelje, mi érte meg és mi nem, hogy teljesítse megvalósulatlan vágyait, utazzon, éljen egy kicsit még. Több apró motívumból, szereplők közötti finom gesztusokból érezhető, hogyha nem rohanna el a betegséggel az idő, valószínűleg minderre sor kerülne, mert nyilvánvalóan évek óta vannak már csak megszokásból együtt. Viszont arra van lehetősége, hogy döntsön, őszinte lesz, nem érdekli továbbiakban mit gondolnak róla, kit sért meg, de kimondja az érzelmeit, gondolatait, akár indulatból, akár komolyan gondolva azokat.

A két ember elkezd kommunikálni, amit rég tettek, főleg nem ennyire kendőzetlenül. De nem csak ők, hisz fontos motívum a barátokkal való kapcsolat, vagy az egészségügyi dolgozókkal. Hogyan lehet egy ilyen helyzetben reagálni? A lehetőségekhez képest miként lehet támogatólag fellépni, segíteni? A barátokkal való kapcsolatrendszer sajnos nincs eléggé kibontva a megítélhetőséghez, nem világos sokszor, milyen múlt köti össze a szereplőket, hiányzik kicsit a kontextus, amiben megnyilvánulnak. Érezhető, hogy akár több is lehetne és akár több kérdéskör is befért volna, de lehet, hogy csak azért éreztem ezt, mert Andrea Bræin Hovig olyan széles érzelmi palettával dolgozik, amit ritkán látni. Az északi filmekre alapból jellemző a rendkívül nyers játék, amivel sokkal hitelesebbnek tűnnek az adott helyzetben, de ezúttal tényleg döbbenetes, ahogyan a színésznő megjeleníti, érezteti az érzelmeit, legyen szó tagadásról, félelemről, szorongásról, féltékenységről, dühről, csalódottságról, megbékélésről, elfogadásról, reményről és boldogságról.

A cselekmény során végigkísértem a főszereplőt pár napos útján, mely során a reményt kereste, akár ahhoz, hogy megbékéljen a halállal vagy éppen ellentétével, hogy rájöjjön, mennyi mindent tartogathat még számára az élet. Találkozunk egészségügyi dolgozókkal, akik mind másként kezelik, van, aki nem vonja be magát érzelmileg, ami lehet önvédelem, de akár túlhajszoltság is. Van, aki presztízskérdést faragna a páciensből és saját frusztrációit is rápakolná, de van, aki valóban segítene, akár lelki támaszt is nyújtva, aki emberként tekint a nőre.

A pár pedig ez idő alatt folyamatosan kommunikál, reagálnak egymásra, kimondanak olyanokat, amiket azelőtt soha. A párbeszédek rendkívül letisztultak és életszerűek. Mindezt abból gondolom, mert sok esetben, első hallásra hihetetlenül önzőnek és hálátlannak tűnnének, de, ha a helyzetbe képzelem magam, pont az ilyen kijelentések lennének helytállóak. Nagyon sok párkapcsolati drámát láttam már, jobbnál jobbakat és mesterkélteket is, de kevés dolgozik ennyire intelligens interakciókkal.

Az üzenet pedig? Vajon a halál ígérete kell ahhoz, hogy ki merjük mondani azokat a gondolatokat, amik a boldogsághoz vezethetnek? A válasz megtalálásához mindenképp érdemes megtekinteni a Reményt.