A Normális emberek a tökéletes adaptációk tankönyvbe illő példája, Daisy Edgar-Jonesra és Paul Mescalra pedig érdemes lesz figyelni a továbbiakban.

Sally Rooney pillanatok alatt vált a kortárs irodalmi szcéna egyik ünnepelt csillagává, bár már első regényét, a Baráti beszélgetéseket is lelkesen fogadta a szakma, a Normális emberek még nagyobb sikert aratott, a kritika nem győzte éltetni Rooneyt, többen jövőbeni klasszikusnak, generációs alapműnek kiáltották ki a regényt. A lelkesedés teljesen érthető, az ír szerzőnő kivételes stílussal és bátorsággal verbalizálta az ezredforduló környékén született generáció problémáit. A pozitív visszhang okán nem meglepő, hogy a megfilmesítési jogok igen hamar elkeltek, végül a BBC és a Hulu készített 12 epizódos minisorozatot Rooney regényéből. Az elvárások tehát hatalmas súllyal nehezedtek a Hettie MacDonald- Lenny Ambrahamson rendezőpárosra, illetve Alice Birch forgatókönyvíróra, ők azonban amellett, hogy egy tökéletes, hű adaptációt készítettek, minden bizonnyal az év egyik legjobb sorozatát is szállították. Spoilermentes kritika.

Marianne és Connell egy vidéki gimnáziumba járnak, ám egy ideig semmiféle kapcsolat nincs közöttük. Azt leszámítva persze, hogy a fiú édesanyja a lány házában takarít. Kirajzolódik tehát a kettejük között fennálló furcsa kettősség, a társadalmi ranglétrán ugyanis Marianne áll feljebb, mégis ő a különc, aki rendszeresen áldozata a verbális iskolai abúzusnak. Ezzel szemben Connell a népszerű szépfiú, így a pár miatta nem vállalja fel a kapcsolatot. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az alapszituáció nem kifejezetten eredeti. Ám épp a Normális emberek bizonyítja talán a legegyértelműbben, hogy önmagában az, hogy egy mű felhasználja a zsáner toposzait, még nem róható fel hibaként. Rooney ugyanis fogja a jól ismert alapszituációt, és egy sajátos hatalmi harcot farag belőle a két főszereplő között. A 12 epizód során folyamatosan változik, hogy kettejük relációjában éppen ki dominál. Bár sokáig úgy tűnik, hogy Marianne a karakánabb, az öntudatosabb, ám később kiderül, hogy lány ugyanúgy küzd belső démonaival. A szerző nem fél elesettnek, gyarlónak ábrázolni a szereplőit, de mindezt valódi eleganciával, túlzások nélkül teszi. Marianne és Connel ugyanis ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint bármelyikünk. Félnek a kötődéstől, céltalannak érzik az életüket, nem találják a helyüket. A félreértések, a rossz kommunikáció alapvető konfliktusforrásként jelennek meg, Rooneyt kifejezetten foglalkoztatja, hogy miért vagyunk képtelenek verbalizálni az érzéseinket. 

Félő volt, hogy azt az intimitást, amit Rooney a lágy, ám szikár és sohasem bátortalan stílusával megteremtett a regény keretei között, nehéz lesz reprodukálni a képernyőn. A MacDonald- Abrahamson rendezőpáros azonban példaértékű műgonddal, stílus- és arányérzékkel fordult az alapműhöz. Amit a szerzőnő az aprólékos leírásokkal, illetve a belső monológokkal teremt meg, azt a filmesek az operatőri munka, a zene és a rendezés tökéletes szimbiózisával hozzák létre. A kamerakezelés intim, a zene szinte a bőr alá kúszik, emellett pedig a táj, a színvilág is áraszt magából egyfajta melankóliát. (Érdemes figyelni a szereplők ruházatának változását, amint a színek rímelnek az aktuális kedélyállapotra.), Fontos és megkerülhetetlen elemét képezik a sorozatnak az intim jelenetek, melyek remekül komponálták, valóban szolgálják a karakterépítést és a cselekmény szövését. Az idilli első szerelem kerül szembe a későbbi elfojtásokkal és ki nem mondott sérelmekkel mérgezett kapcsolatokkal. 

Épp az előbb említett tényezők miatt volt kulcsfontosságú a casting. Gyakorlatilag minden a főszereplők játékán múlt, Daisy Edgar – Jones és Paul Mescal azonban tökéletesen oldották meg a feladatot. Kettejük közül talán Edgar – Jones játéka a látványosabb, ám ez abból is adódik, hogy Marianne a szélsőségesebb karakter, az ő változása a radikálisabb. A színésznő azonban minden fázist hitelesen érzékeltet, nemcsak gesztusaiban, hanem kisugárzásában, beszédmódjában is szinte teljesen átváltozik. Mescal feladata némileg talán nehezebb volt, hiszen Connell alapvetően introvertált, nála a változások inkább belül zajlanak (egy klasszikus nagyjelenete van csupán) ám a színész így is végig hiteles, kellő odafigyeléssel láttatja a nüanszokat.

A forgatókönyv terén sem lehet okunk a panaszra. A színházi világból érkező Alice Birch (akinek első mozgóképes munkája az egyébként kiváló Lady Macbeth volt) könyve sallangmentes, világos, a párbeszédek tökéletesek ( a szerteágazó témák miatt akaratlanul is Richard Linklater Mielőtt – trilógiája jutott eszembe). Nem meglepő tehát, hogy a másik Rooney – regényt, a Baráti beszélgetéseket is ő fogja képernyőre adaptálni.

Az elmúlt évek egyik legjobb regénye egy szinte tökéletes sorozat képében elevenedett meg a képernyőn. A Normális emberek egy gyönyörűen felvett, remekül megírt, fantasztikusan eljátszott, minden ízében remek széria. Őszintén remélem, hogy meg fogja találni a közönségét.

Értékelés: 10/10

Vigh Martin

1005 megtekintés.

Megosztás:

4 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>