Véletlenek nincsenek – Végzet és kezdet (2019)

Mariko Minoguchi első nagyjátékfilmje a relativitáselmélet és a kvantumfizika ösvényein járva mesél szerelemről, sorsról, gyászról s megbocsátásról.Joggal mondjuk néha: ez csak a véletlen műve? Vagy véletlenek nincsenek, hiszen minden előre elrendeltetett, és mi azt az életet éljük, amely a sorsunkban meg van írva? Az idő lineárisan halad előre? Vagy ez nem is olyan biztos? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket vet fel Mariko Minoguchi Végzet és kezdet (Mein Ende. Dein Anfang., 2019) című drámája, amely egy minden tekintetben kiemelkedő és említésre méltó film. S amely nemcsak elgondolkodtat, de mélyen meg is érint minket.

„Volt már déjà vu érzésük? Találkoztak már valakivel úgy, hogy úgy érezték, mindig is ismerték? Mind ismerjük ezeket a misztikus jelenségeket. A magyarázatok a rossz agyi szinkronizációktól egész a reinkarnációig terjednek. Ma egy új magyarázattal bővítem a sort. A tér-idő valódi szerkezetének feltérképezésével. A relativitás azt állítja, hogy a jövő és a múlt egyforma hatással van a jelenre. Ezt úgy hívjuk: időszimmetria. Bármely fizikai egyenletben felcserélhetjük az idő előjelét, és ugyanazt az értéket fogja mutatni. Ami elvezet minket a kérdéshez: miért emlékszünk mi emberek a múltra, miközben a jövőre nem?” – e mondatokkal kezdi előadását a katedrán álló fizikus hallgató, Aron, aki azt állítja, illetve kívánja bebizonyítani: tulajdonképpen emlékszünk a jövőre.

A közönség soraiban foglal helyet Aron kedvese, Nora, akivel első pillantásra egymásba szerettek, mikor annak idején, egy esős napon – Nora szerint véletlenül, Aron szerint pedig azért, mert így volt elrendelve – összefutottak a metró peronján. Miután véget ér az előadás, a szerelmesek útnak indulnak, s bemennek egy bankba, ahonnan azonban már csak egyikük távozik élve. Aront lelövi egy bankrabló. Nora számára pedig megáll az idő, s szinte csak egy-egy pillanatra indul el újra; például akkor, mikor egy idegen, Natan karjaiban tölti az éjszakát, aki – mintha a véletlen műve lenne – újra és újra felbukkan az életében, és támaszt nyújt neki. A lány úgy érzi, valahonnan ismeri a férfit, de még nem tudja, pontosan mi is köti össze kettejüket, s miért…

Mariko Minoguchi rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzi a filmet, forgatókönyve pedig amellett, hogy részletgazdag és többrétegű, átgondolt és remekül felépített is. Ennek köszönhető, hogy a Végzet és kezdet-ben két különálló történet, továbbá a múlt és a jelen oly módon kapaszkodnak egymásba, amire nyugodt szívvel mondhatjuk: bravúros. Épp olyan bravúros, mint amilyen Gaspar Noé Visszafordíthatatlan (Irréversible, 2002) című filmjének elbeszélés- és ábrázolásmódja, valamint időkezelése. Ám míg az utóbbi, némiképp és sok tekintetben öncélú alkotás cselekménye egyszerűen visszafelé játszódik le, addig Minoguchi kedvére játszik az idővel, s úgy keveri össze folyamatosan az idősíkokat, hogy a néző ne tudja pontosan, a múltban, a jelenben vagy a jövőben jár-e. És esetében sem ebben, sem másban nem fedezhető fel öncélúság. Ahogy átgondolatlanság sem! A Végzet és kezdet (amelynek elkészítésében egyébként Minoguchi fizikus testvére is segédkezett) megalapozottan és logikusan használja fel a relativitáselmélet és a kvantumfizika megállapításait, s miközben alaposan elgondolkodtat minket az időről, az időutazás kérdéséről, no meg Schrödinger macskájáról, igazán mély érzelmeket indukál.

Sőt, talán azt is mondhatom: valójában ezekről a mély érzelmekről, s a szerelemről, a sorsról, a gyászról, a megbocsátásról szól. És amikor ezekre a dolgokra fókuszál, akkor cseppet sem elemelt, hanem rendkívül valószerű, emberi és megrendítő. Ez természetesen a színészi játéknak, kivált a Lore (2012) és a Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor, 2018) című filmekben is fantasztikus teljesítményt nyújtó Saskia Rosendahlnak köszönhető, aki visszafogott, mégis átható játékkal kelti életre a karakterét, s nemcsak, hogy mélységet ad a történetnek, de látszólag könnyűszerrel el is vinné a hátán az egész filmet. De szerencsére erre semmi szükség. Mariko Minoguchi ugyanis olyan filmet készített, amelyben a hangulatos, idősíkokat egybeolvasztó képi világtól kezdve az érzelmeket meg-, nem pedig túlerősítő zenén át a nonlineáris elbeszélésmódig minden a helyén van.

Ám a legerősebb elem akkor is Saskia Rosendahl. És Nora. A Végzet és kezdet az ő filmje. Ő az igazodási pont a néző számára. Az ő gondolatai, érzelmei fészkelnek belénk, és végül őt követjük egy esős napon a metró aluljáróba, s őt figyelve tesszük fel az utolsó kérdést: Vajon a jövőben is megváltoztathatjuk a jelent?

A Végzet és kezdet az HBO GO-n látható.

A szerző további írásai az Eszter és a filmek oldalon olvashatók.

Fotók: themoviedb.org/mafab.hu

2189 megtekintés.

Megosztás: