Üres provokáció vagy elbűvölő tanmese? – Senki (2019)

Mi sülhet ki abból, ha egy afgán menekült és egy osztrák nyugdíjas együtt töltenek egy napot? Nos, erről szól a Senki (Nobadi, 2019).

Az afgán menekült és az osztrák nyugdíjas összefut az utcán… Nem, ez nem egy vicc kezdete, hanem Karl Markovics színész, forgatókönyvíró, rendező Senki (Nobadi, 2019) című filmjéé, amely a tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, s amelyet, ha megnézünk, meglehet, sose felejtünk el. Mert még akkor is szolgál tanulsággal, vagy inkább kikerülhetetlen – és fontos, mi több, aktuális – kérdésekkel, ha azt gondoljuk róla, csupán üres provokáció. Erről jut eszembe: láttatok már amputációt? Most fogtok!

Adott egy 91 éves, zsémbes öregúr, aki egy kis telken lakik Bécsben. Ő Robert Senft, akinek egyetlen társa maradt már csak az életben: a kutyája. Ám a kutya meghal, Robert pedig, miután jól leordította a telefonban az állatorvost, arra az elhatározásra jut, hogy a kertben temeti el. Rögvest neki is lát a gödör kiásásának, de a csákány elakad a rég kivágott nordmann fenyő gyökerében, s eltörik a nyele. Így hát Robert elindul új nyelet venni. A hazafelé úton a nyomába szegődik Adib, az afgán menekült, s azt kérdezgeti: „Főnök! Nem kell egy munkás?” A válasz egyértelmű: „Nem.” A gödör kiásása azonban túl nehéz feladatnak bizonyul, szóval Robert vonakodva, de mégiscsak segítséget kér Adibtól. Óránként három euró – egyeznek meg, majd kezdetét veszi a közös nap, amelynek végére ez a két ember, akik nem is különbözhetnének jobban egymástól, igazán közel kerülnek egymáshoz.

Közben azért az otthon kuporgatott pénz átkerül a „biztos helyről” a tányérok alá. A „jó munkás” meg munka helyett mobilozik. És valaki farkasszemet néz egy fegyverrel… Valaki mást pedig megfojtanak a vezetékes telefon zsinórjával… És akkor az amputációról még nem is beszéltem! Nem is szándékozom, e részletek felfedése ugyanis egyértelműen spoilernek számítana – úgyhogy nem mondok egyebet a cselekményről.

Inkább kiemelem, milyen fantasztikus az a jelenetsor, amely Robert és Adib találkozását mutatja be. És nemcsak azért fantasztikus, mert azonnal szembesít minket a saját előítéleteinkkel s félelmeinkkel, hanem azért is, mert lehetőséget ad nekünk arra, hogy eldöntsük, melyik oldalon állunk. Természetesen dönthetünk úgy is, hogy egyiken sem, de akárhogy is határozunk, egy tükörrel találjuk szemben magunkat, amelybe lehetetlenség nem belenézni, s amelyből kérdések tucatjai hunyorognak ránk, azt sugallva: Ez akár a te történeted is lehetne, nem?

Mekkora szerepet játszik a nemzeti identitás az életünkben? Alapvetően meghatározza, kik vagyunk, vagy csak egy váz, amelyre úgymond „ránő” a személyiségünk? Egyáltalán: mi minden befolyásolja azt, hogy kivé, mivé válunk? Ki a menekült? S a migráns? Miért félünk tőle? Ő is fél tőlünk? – bukkannak elő sorra a kérdések, amelyeknek köszönhetően egyértelművé válik: Karl Markovics két férfi egyetlen napjának bemutatásával tulajdonképpen arról a világról mesél, amelyben jelen pillanatban is élünk.

De ha már itt tartunk, muszáj hangsúlyoznom: e két férfi egyetlen elénk táruló napja elég lehetetlen nap… Illetve, kezdetben teljesen életszerű események követik egymást, idővel viszont olyannyira abszurddá válik az egész, hogy nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Az eleinte a tökéletesség határait súroló, mértéktartó forgatókönyv szinte kifordul magából, s feleslegesnek tűnő módon helyet ad a brutalitásnak, amely sajnos amellett, hogy látszólag nem szolgál semmilyen értelmes célt, kicsit még az erejét is elveszi mindannak, amit addig láttunk. Legalábbis ezt gondoltam abban a néhány percben, amíg pörgött a stáblista…

Aztán elkezdtem végigvenni, mit is láttam: hatásos, a valóságot mércének tekintő rendezést; összetett személyiségű, árnyalt karaktereket, akiket jó színészek keltenek életre, s akik tényleg életre is kelnek! (az már csak hab a tortán, hogy az Adibot alakító Borhanulddin Hassan Zadeh maga is menekült; 2012-ben érkezett Ausztriába); a kényelmetlenséget az otthonossággal különös módon összeolvasztó képi világot, továbbá egy olyan történetet, amelynek van mélysége és üzenete, s amelyben nemcsak elfér, de létjogosultsága is van Homérosz Odüsszeiájának. Tehát, igen: több, mint hat perc kellett hozzá, de végül megbocsátottam a túlzásba esést Karl Markovicsnak. Sőt, még az is eszembe jutott, hogy tudatosan tolta a képembe a gyilkosságot és a nagy mennyiségű vért, mégpedig azért, hogy éreztesse, mennyi felesleges agresszió s brutalitás van jelen a világunkban, és fel sem merül bennünk a kérdés: Mégis minek?

Különös – ezt a szót szeretném megismételni, mivel talán ez illik a legjobban a Senkire. A filmre, amelyen könnyen átgörgetünk a streaming szolgáltató kínálatát böngészve, de amelyen, ha mégis megakad a szemünk, sokáig nem tudunk túllépni. Pontosabban: amelyet jó ideig, meglehet, soha nem felejtünk el.

A Senki az HBO GO-n látható.

Fotók: cinema-austriaco.org/highsonfilm.com/hbogo.hu

2754 megtekintés.

Megosztás: