Van, aki a teljhatalmú, hidegvérű gyilkosként örömlányok fenekéről szippantgatja a kokaint, és előrántja az AK47-est, ha elévágnak a Mekiben. Van, aki a családja boldogulásáért éjt nappallá téve gürizik, otthon az anyja, munkában az állam próbálja tönkretenni, nyugtatókon él, és csak a terapeutájának tudja elzokogni a félelmeit. És van Tony Soprano.

A Maffiózók című, 1999-2007 között futó drámasorozat az HBO saját gyártású produkciója. Talán nem meglepő módon a maffiáról, annak működéséről, a “család” struktúrájáról, az aljas és kegyetlen módszereikről szól, bemutatja hogyan áll össze ez a társadalmat megmételyező bűnhálózat.

Noha ez így mind igaz, az állítás nem is állhatna messzebb a valóságtól! 

Ennek a sorozatnak kultusza van. Ha összeadjuk az alkotás összes jó pontját, amit a rendezéssel, színészi munkával, vágással és minden mással szerez, még akkor sem jön ki a végeredmény, mert a sorozat egyszerűen több, mint az elemeinek az összessége. Van benne valami féle isteni részecske. Ennek a részecskének egy nagy, igen nagy darabja a főszereplőt megformáló James Gandolfini személye és tehetsége. 

Meglehetősen extrém gondolatmenet lehetett az, amelynek a végén a készítő, David Chase arra jutott, hogy “Gyerekek, mi lenne, ha vászonra vinnénk egy keménytökű Maffiafőnököt, aki mondjuk pszichiáterhez jár a pánikrohamaival?” 

Ebben úttörő ez a sorozat. Ebben más. És ettől lehet, hogy még 20 évvel az indulása után is az egyik legnépszerűbb sorozat az HBO-nál. Mert ki gondol ilyenre? Ki szerelne önmegsemmisítő gombot a Terminátorra vagy ?

Azt hiszem, az általánosan elmondható, hogy az árnyaltság, a rétegek jelenléte és mennyisége az, ami az egyik legjobb indikátora lehet egy alkotás színvonalának és minőségének. Itt pedig ebben nincs hiány.
Tony Soprano egy átlagos középkorú családapa, aki a szemétiparban dolgozik. Az adópapírjain és a szülői értekezleteken legalábbis így szerepel. A valóságban az Egyesült Államok keleti partján lévő egyik legnagyobb maffiacsalád feje. Tehát 90’-es évek vége, New Jersey, második generációs olasz bevándorlók. A készítőknek láthatóan nagyon fontos volt a hely és az idő, pontos képet kapunk erről a világról. A szivar és a bőrdzseki rangot fejez ki, a kávé nemzeti kérdés, a sonka, spagetti, illetve tulajdonképpen az étkezés maga pedig minden esetben egy külön esemény; talán az egyetlen stabil pont az állandó változó világban. Nagy emberek, hirtelen haragok, semmivel össze nem téveszthető, a mai világban valószínűleg meme-gyanúsnak számító gesztikulálások. Mindezt pedig megtámogatta az ezredforduló, mely talán az utolsó kor, ahol így kerülhetnek bemutatásra olyan, mára tabuként kezelt témák, mint a droghasználat, a prostitúció vagy a rasszizmus. 

Jelenkorunkban bármelyik fenti téma elvinne egy teljes alkotást, de a különbség az, hogy akkor annak a filmnek/sorozatnak valószínűleg ez állna a középpontjában. Ma már kevésbé szolgálhatna csupán háttérként, hangulatfestésként, környezeti demonstrálásként egy ilyen jelenség. 

Noha Gandolfini viszi a hátán a produkciót, nem szabad és nem is lehet említés nélkül hagyni a mellékszereplők alakítását. Egy ilyen színészóriással (értsd bárhogyan) való együttműködés leginkább azt a veszélyt rejti magában, hogy a többiek valahogyan hiányos vagy megkérdőjelezhető performanszukkal mattítják a főszereplő fényét. Itt erről szó sincs. A karakterek jól (de nem túlzóan) kialakítottak, ikonikusak. Érezhetően elkülönülnek egymástól, nem úgy hivatkozik rájuk a nézők, hogy “a többiek”. Mindannyiuknak van saját sztorija, aminek kifejtése azonban nem ölel fel évadokat, ezzel érdektelenítve a  főszálért rajongó nézőt.

Többrétegű alátámasztásként dolgoznak a főszereplő alatt. Egyrészt igazolás- és magyarázatképpen demonstrálják a közeget, amiben Tony mozog, ami körbezárja, ahonnan ered minden, amiből a személyisége építkezhet, és fixálja az emberi korlátait. Másrészt pedig éles kontrasztként is értelmezhető ez, mert stratégiai pillanatokban azért látható, amint egyes gondolatával és döntésével mégis sikerül kiválnia az őt alkotó anyagból és túlmutatnia önmagán.

A filmkészítés kezdetete óta jócskán volt alkalmunk képet kapni arról, milyenek ezek a “családfők”. Általában hűvös higgadtság és megfontoltság jellemzi őket; lassú, jelentőségteljes mozdulatokkal képesek kiróni a leghalálosabb ítéletet is. A félelem, a kétely és a következményektől való rettegés soha nem volt része igazán a róluk kialakult képnek.  Ezt valahogyan a néző axiómaként fogadta el, nem is kérdőjelezte meg hogyan tudnak ők szembenézni ezekkel az életekbe kerülő döntésekkel, és végső soron önmagukkal ezek miatt.

Sosem kérdeztük, hogy ők nem aggódnak-e a gyerekük boldogságáért, vajon nem nyaggatja-e őket a feleségük az eresz takarítása miatt vagy dillemáznak-e valaha azon, hogy beadják-e az anyjukat az öregek otthonába? Eddig. Ezúttal a készítők olyan közelségbe hozták nekünk ezt a karaktertípust, amire azelőtt sosem volt példa.

Főhősünk ugyanis egy szép tavaszi délutánon összeesik. Ránéz a luxusmedencéjében úszkáló vadkacsákra és összeesik. Az ember, aki tört már el gerincet, látott már kifolyt agyvelőt, meglát egy kacsacsaládot a medencéjében és pánikrohamot kap. Tony megteszi a legmerészebbet, amit maffiatag tehet… terápiára kezd járni. Egy nőhöz. Ez már az elején egy olyan lépés, amely megkülönbözteti, kiemeli őt a többiek közül. Olyan társadalmi gondolatokat feszeget a sorozat már a kezdetekben, amik az ezredfordulón úttörőnek számítottak. Mentális problémákat és a nő férfiakhoz viszonyított kapcsolatát egy elnyomó, patriarchális kultúrában bemutatni egy kolbászzsíros, aranyláncos, megalomán maffiafőnökön keresztül olyan szintű virtuozitásról ad tanúbizonyságot, ami teljesen egyedivé teszi a művet a kategóriájában.

Az epizódok epicentrumában a heti pszichológusi alkalmak állnak, amelyek által szépen lassan felsejlenek a a személyiség árnyalatai. Tony megnyílása Melfi (a terapeuta) előtt nem lineáris, ahogyan ezt a sorozatokban megszokhattuk. Látványosan hektikus az analízis sikeressége, ami további dimenziókat mutat meg a főszereplőből. A személyiségét beborító több rétegnyi keménység, önzőség és gőg, ami eddig a rangját, sőt a túlélését jelentette, nem olyasmi, amit könnyen vetkőzne le. 

Az évadok során, miközben zajlik az élet, a “család” fejének, meg kell szereznie, és, ami még fontosabb meg is kell tartania a pozícióját, ami a legjobb barátaiból álló éhes farkasok falkájában nem könnyű feladat. Miközben mindenki csak egy apró hajszálrepedés megjelenésére, egy óvatlan mozdulatra vár, Tonynak meg kell küzdenie az otthoni problémáival, a kapuzárási pánikkal és végső soron önmagával. 

Maffiacsaládban felnőve nem látott menekvést abból bűnözésből, amit az ő apja azért kezdett el, hogy biztosíthasson egy olyan jövőt a fiának, ahol nem kell ezt az utat választania. És ugyanígy Tony is ezt tartja elsődleges céljának, hogy akár véres és bemocskolt kézzel is, de jobb jövőt építhessen saját utódainak.
A generációk stafétabotként, szeretetbe és jószándékba csomagolva adják át egymásnak a véres kést, anélkül, hogy tudnának róla. Szerencsére a készítők nem intézik el annyival, hogy egyértelműen “bűnözői hajlamként” kezelik, levéve ezzel a felelősséget a cselekvő válláról. Megadják a szabad akarat nyomasztó lehetőségét, és igyekeznek bizonyítani, hogy igenis döntéseinken múlik életünk alakulása. De ezt is olyan finoman, túlkapások nélkül teszik, hogy igazából ítélet nem is születik. Ahogy a való életben sem tudhatjuk a helyes válaszokat, csak a kérdések jutnak osztályrészül.

A pszichoanalízis során további indíttatások buknak fel a főszereplőben, ami megmagyarázza, miért hoz rendre rossz döntéseket. Ugyanis az, hogy látja a problémákat maga körül nem csak intelligensebbé vagy árnyaltabbá teszi őt, de hatalmas felelősséget helyez a vállára. Mely felelősséggel egy főhősnek játszva kellene megbirkóznia. De Chase itt sem engedi a gyeplőt, sem pozitív, sem negatív irányba. Realisztikus és korrekt marad, nem engedi a nézőt egyértelműen katarzist átélni. Éberen figyelve, apró cseppekből, mosolyokból, gesztusokból kell beszereznünk azt az élményt. Talán ettől is ilyen addiktív ez a sorozat.

A produkció különböző szinteken ragadja meg a nézőket. Van, aki csak a maffiajelenségért, az őrült hatalmi harcokért, durva jelenetekért és elképesztően jó párbeszédekért jön. Van, akit viszont a mélyebb üzenetek, a felvetett kérdések, azok megválaszolatlansága és gondolatébresztő mivolta mozgat meg. Ugyanezen pólusok azok, amelyek közt Tony is vívódik. Ettől válik a villák, luxusautók, ládákat kitöltő pénzkötegek ellenére olyan emberivé és elérhetővé. Ez a demisztifikálás, ez a piedesztálról való erőszakos leráncigálás (még úgyis, hogy egy vérbeli antihősről beszélünk) az, ami miatt az ember teljesen azonosulni tud Sopranoval. Ezért szeretjük, mit szeretjük, rajongunk érte! Mert egy közülünk. Minden kiloccsantott aggyal, összevert adóssal, és olcsó prostival együtt. Ez az úgynevezett ‘Viszkis-szindróma’, a gonosszal való azonosulás a titka ennek az alkotásnak. 

Összességében elmondható tehát, hogy a sorozat minden látszat ellenére az embernek, mint fogalomnak állít emléket. Sallang, hamis dicsfény, cukormázas öntet nélkül. Hibákon, kicsinyességeken és félelmeken keresztül keresteti meg a befogadóval a szerethetőt a mi elfuserált fajtánkban. Mert sokkal könnyebb elfogadnunk magunkat és a problémáinkat úgy, hogy tudjuk, még a legkeményebb Don is majd beleőrül az életbe.

Képek: TMDb

877 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>