Bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is - Tönkretehetlek (S01) - kritika

Hiába a modern világ elidegenítő jellege, akár online, akár élőben, nyomot hagyunk egymásban. Hashtageket és címkéket billogozhatunk bárkire. Azt az üzenetet hagyva a másik lelkében és testében is, hogy “itt jártam”. De ugyanilyen könnyedén ki is törölhetjük ezt az üzenetet, sőt akár az embert is, aki hordozza.

Az USA-ban a RAINN.org statisztikái szerint minden hetvenharmadik másodpercben szexuális zaklatás áldozata lesz valaki. Ez több, mint négyszázharmincezer áldozatot jelent évente. Hatból egy nő átesett szexuális támadáson élete folyamán. Itt fontos megjegyezni, hogy ezek csaj a 12 év fölöttiek, és talán még fontosabb, hogy ezek csupán a jelentett esetek. Hogy azon túl mennyi lehet, amiről nem tesznek feljelentést és még mennyi, amit maga az áldozat sem ismer el vagy fel, megtippelhetetlen. Éppen ezért a feminizmus és a #metoo mozgalom azon van, hogy hangot adjon ezeknek az elnémított áldozatoknak és lerángassa jelenséget helyszínelőszalagként körülzáró tabut. Az idea itt is megkezdhetetlen, szükséges és alapvető, egyetlen társadalomban sem lehetne jelen ilyen fokú igazságtalanság. A céljaikat elérő módszerek azok, amelyek a mozgalmat sokak szemében egy pejoratív értelembe helyezik. A harsány, támadó, nem ritkán túlkapó megnyilvánulások sokszor elvonják a reflektorfényt a nemes és fontos célról, mert ezek a módszerek több esetben nem különböznek nagyban azokétól, akik ellen harcolnak. Szentesít-e valóban minden eszközt a cél? Van-e, vagy milyen felelőssége van a károkért annak, aki a jó ügyért harcolva okozza azokat? Ezekre a kérdésekre próbál választ adni ez a sorozat, de válaszai néhol pont olyan homályosak és zavarosak, mint a Arabella azon az estén…

A szexuális felvilágosodás bizonyos körökben lezártnak tekinthető, vagy legalábbis a nehezén már túl van (természetesen ez is, mint társadalmi progresszió, hullámokban éri el a különböző szinten stabil és edukálódott országokat/térségeket). London 2020-ban már nem vet fel kérdéseket melegekről, transzneműekről, szexualitásukat különböző módon is irányban megélő emberekről. Az olvasztótégelyben mindenki egyenlő és szabad. Ezt azért fontos megjegyezni, mert nekünk itt a Balkán árnyékában még igen meghökkentő lehet egy szinte kizárólag afroamerikaiakkal játszó sorozat. Az is meglepő lehet a hollywoodi szépségeken és előre lekerekített fizikai kontenteken elkényelmesedett szemeknek, hogy itt nem is törekednek szebbnek láttatni sem a színészeket, sem a szexualitást. Ezt be kell tudni fogadni, hogy az ember önmagában tudja értékelni a produkciót. A sorozat az író, Michaela Coel saját valós történetén alapszik, a főszereplőt is ő maga játssza. Arabella korunk nőinek egyik kiemelkedő példája, fiatal, de önálló, ambiciózus írópalánta. Nem határolható be sem férfiak, sem konvenciók által. Független életformáját mégis addikciók tartják a felszín felett. Arabella egy átbulizott éjszaka utáni reggelen csak néhány aggasztó képkockára emlékszik az előző estéből. Képzelete és a valóság közötti vékony mezsgyén a fején lévő vérző seb az egyetlen, amibe kapaszkodhat. Az opciók nem túl rózsásak: vagy az ép eszét veszítette el és olyan képeket generál az agya, melyek felett nincs kontrollja, vagy mindez valóság. Nemsokára bebizonyosodik, hogy a nőt egy idegen begyógyszerezte és megerőszakolta. A sorozat eddig a pontig nagyon ügyesen bánik a főszálat nem közvetlenül támogató elemekkel. A zene azon túl, hogy kulturális hátteret ad, szövegei az ókori görög színházakat evokálva karként narrálják az eseményeket. Így a TV műsor is, ami háttérzajként klímakatasztrófával és áradással helyezi el a révedő tekintetű főhőst (és a nézőt) térben és időben. Ez nem csak a lány egyéni problémáját helyezi perspektívába, de azt is üzeni: ez itt és most történik!
A szexuális zaklatás problematikájának egyik kulcseseménye, hogy az áldozat ráébredjen, mi is történt vele. Onnantól, hogy ez a sorozatban bekövetkezik, a történet beszűkül és kizárólag Arabelle, Kwame valamint Terry szexuális megpróbáltatásaira koncentrál kérlelhetetlenül. Talán ezzel akarták érzékeltetni a készítők, mennyire kizáródik a világból és egydimenzióssá roncsolódik egy ilyen áldozat világa, mégis nyomasztóan hat a fellélegzés nélküli sulykolás.

Az igényes film-és sorozatgyártás elengedhetetlen eleme a szereplők egyirányúságának árnyalása, különböző jellemet megpróbáltató eseményekkel. A megtévedt protagonista szerepe nemcsak realitást ad egy történetnek, de átélhetővé is teszi a karaktert. De Derek Vinyardot is a legendák közé emelte a rasszista gyilkosból értő és érző emberré válás. Soha nem gondoltam volna azonban, hogy ezt a szálat túl lehet vezetni. Arabella, Kwame és Terry elkalauzolnak minket a nemi támadások világának mindegy egyes szegletébe. De az epizódok során a három fiatal, mintha a szexuális zaklatás – amúgy megkapó – oktatóvideóját mutatná be, ahol a szereplők száma limitált, de a problémát be kell mutatni. Így lesz Arabella áldozatból élharcos, élharcosból vádló, vádlóból meghasonult reklámarc, közben pedig még a demagóg ignorancia is belefér a karakterébe. Eképpen Kwame is, aki segítő barátból áldozat, majd hallgatásával a probléma része lesz, később pedig ő maga is szexuális ragadozóvá avanzsál. Értjük mi, hogy a jó és a rossz között nem csak, hogy vékony a határ, de még azt sem tudjuk pontosan hol is helyezkedik el (a könyvborító is ennek a szimbóluma). De ezt vagy hosszabb játékidőben vagy kevésbé didaktikus módon kellett volna a tudtunkra adni, így ugyanis a célnak nem sikerült szentesítenie ezt az eszközt; az üzenetérték elmarad a látottakkal való megküzdés során.

Pedig a produkcióban megvolt a potenciál. A történet beszűkültsége ellenére bőven vannak benne érzékletes képek és elgondolások. Például a lány haja, ami nem csak személyiségével együtt változik, de önvalójához hasonlóan kikopik magából, mint a szín a parókából. A kameramunka, az állandó borúban is vibráló Londonon túl Arabella mentális változásait is ügyesen kíséri végig, sőt kiemelkedően jó a drogos jeleneteknél, ahol a lánnyal együtt veszítjük el majd nyerjük újra vissza a fókuszt. Nem ritka, vagy egyedi, de művészetet öngyógyításként értelmező gondolat is szép, ami a sorozatban festéssel próbálja enyhíteni a lány PTSD-jét, az életben pedig az erről írt könyv elkészülte volt a gyógyír.

Pozitívumként jelentkezik még, hogy nem kizárólag rassz-alapokból építkezik a produkció. Bár az elnyomottság többször is megjelenik témaként, de nem központilag, jóllehet fehér szereplők kizárólag negatív, lekezelő elnyomóként jelennek meg. Az alkotóknak ebből a jóból rossz/rosszból jó (nem) enyhén szájbarágós dramatugiai húzásából még egy fehér lánynak is kijutott, így a politikai korrektség sem sérül. Illetve ott van Ben, aki közjegyző módjára, kötelezően megjelenő fehér férfiként jelentőségteljesen végigkíséri az epizódokat, azonban a langymeleg, téttelen támogatáson és gyenge mosolyokon kívül semmilyen szerepe nincs a történet szempontjából.

Mindent összevetve tehát, témáját tekintve kiemelten fontos alkotás a Tönkretehetlek, jól mutatja be hogyan teheti tönkre a mentális állapotát és a teljes életét valakinek az, ha afelett veszik át az irányítást, ami csak az övé. Legyen az a test vagy a szabadság. És, ha ez segít éberebbé tenni a világot a problémával szemben, akkor megbocsátható, hogy ennek tizenkét epizódnyi tripnek a végén a fejfájáson és kiürültség érzésén kívül semmilyen választ nem kaptunk a kérdésekre. Annyit tehetünk, hogy csatlakozunk a készítőkhöz a hideg, nyirkos teraszon és próbálunk rájönni mi az Isten történt itt, miközben igyekszünk nem megőrülni az egyre hangosabban csicsergő madártól.

Képek: TMDb