Mit vihetünk magunkkal a népszerű sorozatból.
1996-ban jelent meg George R.R. Martin népszerű fantasy-regényciklusának, A Tűz és Jég dalának első kötete, Trónok Harca címmel. Tizenöt évvel később az HBO adaptálta televízióra a történetet, átemelve ezzel azt a szubkultúrából a popkultúrába. A sorozat azonnal órási népszerűségre tett szert, a könyvek rajongói imádták a hiteles feldolgozás miatt, a szélesebb nézőközönséget pedig egyenesen sokkolta a mainstream filmgyártás számos törvényével szembemenő, elképesztően eredeti és friss alkotás.
Bár a pilot nem nyerte el maradéktalanul a mozicsatorna döntéshozóinak tetszését, néhány változtatás után zöld utat kapott a széria. David Benioff és D. B. Weiss tökéletes munkát végzett a casting során, a könyvek lapjairól szinte ráömlöttek a karakterek a TV képernyőjére. Számtalan módon el lehetett volna rontani az adaptációt, így minden dicséretet megérdemelnek az alkotók, hogy ezt nem tették meg, de a siker legfőbb okául mégis az alapanyag koncepciója szolgált. Martin a fantasy műfaj elemeit csupán fűszerként adagolva szórta rá a tömény realizmus által megfeszített alaprétegre, így alkotva egy minden ízében új világot. Westeros világa ugyanis leginkább ahhoz hasonlítható, mintha kereszteznénk a Gyűrük Urát Dosztojevszki és Shakespeare munkásságával, a tömegkultúra, a fantasy szubkultúra és a magaskultúra hármas egységét létrehozva.
Ahogy követték egymást az első évad részei, az eredeti műveket nem ismerő többség egy színvonalas, alternatív középkorban játszódó királydrámát kapott. Aztán következett a kilencedik rész, és a sokkhatás: meghalt a főszereplő. Igen, a sorozat elején, az egész évadon keresztül felépített központi karakter igazságtalan, és kegyetlen halált halt. A jó ízlésű nézők tömegei (mely tömegnek a világban való létezése is kétséges volt eddig a pillanatig) pedig azt érezték, mint amikor elkezd áramlani a friss levegő. A patikamérlegen kiszámított fordulatokhoz, százszor és ezerszer bejáratott sablonokhoz szoktatott nézőközönség ezúttal valami igazán progresszívvel találta szembe magát, és nagyon hálás volt érte. A Trónok Harca pedig minden évben szállította az önmaga által felállított új normát: az emberek vagy azt kapják, amit megérdemelnek, vagy nem. A jótett nem feltétlenül nyeri el jutalmát, és a bűn bármikor maradhat megtorlatlanul, pont, mint az életben.
Ahogy azonban a Trónok Harca nem tündérmese, a stúdiók és producerek világa sem az, és elérkeztünk a sötétség pillanatához: a sorozat megelőzte a könyveket. Az alkotói válságba került írónak hosszú ideje nem sikerült befejezni a széria hatodik kötetét, így az ötödik évad után az HBO válaszúthoz érkezett. Természetesen azt a döntést hozták, hogy a Trónok Harcát folytatni kell, majd konzultálnak néha Martinnal, amúgy meg a forgatókönyvírók befejezik a történetet, ami mindenképp hatalmas anyagi sikert hoz majd, hiszen korunk legnépszerűbb mozgóképes termékéről van szó. Ezt követően még sikerült az alkotóknak letennie az asztalra egy színvonalas évadot, hogy aztán az utolsó két etapra fejest ugorjanak a legmélyebb hollywoodi trash mocsarába.
A hetedik és nyolcadik évad részeinek nézése közben az ember szinte maga előtt látja a grafikonokat, a „szkriptdoktorok” áldatlan tevékenységét, ahogy egy hatásvadász látványorgiát kerekítenek, elképesztően bárgyú párbeszédekkel, annak az alkotásnak a befejezésül, amely az egyik legjobb dolog volt, ami a képernyőn történt az új évezredben. A Trónok Harca bekopogtatott a popkultúra ajtaján, precedenst teremtett, és új mércét adott számára, hogy aztán a popkultúra magához rontsa őt, a körülmények szerencsétlen együttállásának segítségével. A piackutatások és mérések által diktált alkotási folyamat bűneit látva egy dolog nyújthat vigaszt: hogy nem működik. Bár a nézettségi adatok természetesen az egekben voltak, a közönség kiköpte, amit megpróbáltak letuszkolni a torkán, és az anyagi siker kulturális bukással járt kézben a sorozat lezárásakor.
Az IMDb-n rendkívül magas, többnyire epizódonként 9 pont feletti értékeléseket kapó sorozat utolsó része 4,1 pontot kapott a nagyközönségtől, ami egy átlagos Lorenzo Lamas-film osztályzatának felel meg. Ezúttal én magam sem tudok vitatkozni a népítélettel.
A Trónok Harca az egyik legfontosabb, közgondolkodást befolyásoló mű a 21. században, amihez mérhetőt semmi nem szólt az éterben, a Star Wars által okozott, négy évtizeddel korábbi kultúrsokk óta. A TV sorozat sorsa önmagában is hasonlóan tanulságos, mint a regények, és az első hat évad cselekménye, valamint kiváló dialógusai. Amíg pedig Geroge R.R. Martin él, vele él a remény is, hogy egyszer megkapjuk A tűz és jég dala méltó lezárását.
742 megtekintés.
0 comments