A lassan a harminchoz közelítő Vincent Lacoste 15 éves korában kezdte a színészi pályát, s rögtön az első szerepéért elnyerte a legígéretesebb színésznek járó Lumières-díjat. Tehetsége kezdettől fogva vitathatatlan, az utóbbi években pedig olyan kiváló filmekben nyújtott briliáns alakítást, mint a Bocsáss meg, kedvesem! (Plaire, aimer et courir vite, 2018) és az Amanda (2018). Ezeket követte Antoine de Bary Dicsőséges napjaim (Mes jours de gloire, 2019) című első nagyjátékfilmje, amelynek főszerepe jutalomjáték a francia színész számára. S amely igen szórakoztatóan és őszintén mesél arról, milyen nehéz feladat felnőni.

A 27 éves Adrian jó egy évtizeddel korábban egyenes utat kezdett el kitaposni magának. Sikeres gyermekszínészként fényes jövő állt előtte, mostanra azonban a hírneve és a pénze is elröppent. Az egyetlen, ami megmaradt számára a csillogó múltból, az a gyermeki lét, ami jelen pillanatban annyit tesz: a fiatal felnőtt Adrian olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Az első jelenetben például – afféle izgalmas csínyként – kihívja a tűzoltókat, azt állítva, hogy ő otthon hagyta a kulcsát, a barátnője pedig úgy ment el hazulról, hogy a gázon maradt a serpenyő. A valóság viszont az, hogy Adrian, akinek amúgy nincs barátnője, kizárta magát és arra gondolt, mekkora lenne már a tűzoltók segítségével bejutni a lakásba, pláne felmászni az ablakba a tűzoltóautó létráján… Az ilyen csínyeket persze nem nézik jó szemmel, sőt pénzbírsággal büntetik is – így alakul, hogy hősünk a rendőrségen összefut egy igazán szép és szimpatikus lánnyal, Léával, akit azonnal randevúra hív. És aztán akad még egy pozitív dolog: Adrian ugyanis részt vesz egy meghallgatáson, amelyen a fiatal francia hős, Charles de Gaulle szerepére keresnek színészt, és mit ad Isten, ő szinte a megszólalásig hasonlít rá!

Nincs elérhető leírás.

A cselekmény rövid leírásából könnyedén arra a következtetésre juthatunk: a Dicsőséges napjaim-at nézve a kutyaütő hős kisebb buktatókkal tarkított menetelését láthatjuk a valóban dicsőséges napok felé. Ez azonban koránt sincs így. Kezdjük ott, hogy Adrian messze nem tipikus főhős, talán inkább antihős; egy gyermekbőrben ragadt felnőtt, de akár azt is mondhatjuk, hogy egy könnyelmű, kissé életképtelen, nemtörődöm lúzer, akinek még akkor is kicsúsznának a lehetőségek a kezei közül, ha pillanatragasztóval hozzájuk ragasztanák őket. Kezdetben nézőként kicsit értetlenkedünk is, miért kell nekünk szorítani ezért a nyegle srácért, aki ott ül élete meghallgatásán, és azt sem tudja, milyen szöveggel kellett volna készülni, meg egyáltalán, mi a szerep. Idővel azonban rájövünk: a gyermek- és a felnőttkor között elakadt Adrian története jóval több annál, mint aminek elsőre tűnik, s igazán hitelesen, empatikusan és szellemesen festi le, milyen nehézségeket tartogathat a felnőtt lét azok számára, akik a legkevésbé sincsenek felkészülve rá.

A forgatókönyv remekül bánik a humorral és az iróniával – gondoljunk csak Charles de Gaulle-ra, a francia tábornokra és államférfira, a nemzeti függetlenség és a szabad Franciaország szimbólumára, aztán a próbákon az ő szerepében feltűnő Adrianra, akire nemhogy a nemzetet, de még egy rántottát se bízna rá nyugodt szívvel az ember… –, valamint a főszereplővel, akinek személyisége percről percre mélyül, s akinek karaktere jelenetről jelenetre kerül egyre kilátástalanabb helyzetbe. Az eleinte valamelyest súlytalannak és tét nélkülinek tűnő szórakoztatást egyhamar felváltja egyfajta lehangoló, nyomasztó hangulat, és mire ez megtörténik, már nemcsak megkedveljük, hanem meg is szeretjük Adriant, és szeretnénk hinni benne, hogy egyszer, nem is olyan sokára a maga módján felnőttként és emelt fővel rálép arra az útra, amelyen a munkanélküliség, a magány és a kilátástalanság helyett valami más, valami jobb várja.

De miért szeretjük meg a hibáival, a nemtörődömségével és a ballépéseivel együtt és egész könnyen ezt a látszólag csak úgy bele a világba élő fiút? A válasz egyszerű: azért, mert Vincent Lacoste játssza. A fiatal és tényleg végtelenül tehetséges színész rendkívül emberien és szerethetően formálja meg az egyszerre szánnivaló, naiv, elbűvölő és szívszorítóan sebezhető Adriant, aki tulajdonképpen csak azt akarja, amit mindannyian: boldogan élni.

Nincs elérhető leírás.

A Dicsőséges napjaim kétségtelenül Vincent Lacoste filmje, akinek profizmusa nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne legyen égetően zavaró az, hogy a film időnként éppoly nemtörődömnek és céltalanul sodródónak tűnik, mint a főszereplője. Ami viszont ennél nagyobb baj, az az, hogy a mellékszereplők igencsak vázlatos figurák, olykor egyszerű humorforrások – pedig bőven lett volna bennük lehetőség, és sokat segíthettek volna abban, hogy jobban megismerjük Adrian környezetét és azokat a bizonyosan nagy jelentőséggel bíró hatásokat, amelyek őt érték és formálták. E hibák szembeötlőek, ugyanakkor az otthonosság, az ismerősség érzetét keltő képi és zenei világnak, a legtöbbször valószerű és a meglepetés erejével ható fordulatoknak, továbbá – és elsősorban – Vincent Lacoste nagyszerű jelenlétének köszönhetően könnyen felül tudunk emelkedni rajtuk. S mihelyt ez megtörténik, elkezdünk igazán belekerülni a filmbe, melyből aztán rengeteg gondolkodnivalót vihetünk magunkkal a saját utunkra, amely meglehet, épp ott vezet valahol Adriané mellett.

A Dicsőséges napjaim az HBO GO-n látható.

A szerző további cikkei az Eszter és a filmek oldalon olvashatók.

Képek: Port.hu

 

1730 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

    XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>