Mielőtt... utolér a valóság - Futás (2020) - kritika

Menekülni csak akkor lehetséges, ha nem magad elől futsz.

Ha megvan minden, amire vágyunk és végigpásztázva meglévő kincseinken mégis elfog a pánik, akkor valószínűleg nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Mikor jövőkép nem rajzolódik ki, az ember oda menekülne vissza, ahol legutóbb boldognak érezte magát. De lehet-e még gazdagítani a langyos jólétből fuldokolva rohanó, önkereső filmek repertoárját anélkül, hogy klisék és fintorgást gerjesztő fordulatok ne szegélyeznék ezt az El Caminot?

Alkotóként Vicky Jones, a Megszállottak viadala írója, Phoebe Waller-Bridge a Bolhafészek megalkotója pedig színészként és producerként vett részt a munkálatokban, amiből már önmagában sejthető, hogy nem a kitaposott utat járjuk majd be ennél a sorozatnál. Ők ketten Merritt Wever (Ruby) és Domhnall Gleeson (Billy) szokatlan párosával mindenesetre megpróbálkoznak a lehetetlennek tűnő feladattal, hogy újat mutassanak. Ám belátva a telített piac korlátait, olyan újításokhoz nyúlnak, amelyek kiragadják kategóriájából a darabot, és önmagában teszik értelmezhetővé. Mindezt úgy érik el, hogy az alapvetően szerelmes történetet nem kényszerítik bele a kereteibe, hanem bátran operálnak más műfajok elemeivel is. Egy szatirikus-szerelmes thriller igen megosztó lehet azonban a kommerszebb sorozatokban kissé elkényelmesedett nézői rétegnek, ami megmagyarázná a szériára érkezett visszajelzések egy részét és annak kifutását is. Viszont, aki hajlandó elengedni ezt a konvenciót, és a készítőkkel együtt kicsit is a dobozon kívül gondolkodni, annak egy üdítően más, de hamisítatlan love storyban lehet része.

Mi lehetne ugyanis romantikusabb annál, minthogy egy szinte még gyermeki szerelmespár megbeszéli, hogy bárhová is sodorja őket az élet, akárhány év és kontinens is válassza őket szét, ha egyikőjük megírja a titkos kódot, a másik pedig válaszol, mindenképp találkoznak a központi pályaudvaron, és egy héten át vonatoznak keresztül Amerikán. Az út végén pedig vagy örökre együtt maradnak, vagy sosem látják többé egymást. Szinte negédes illúzió ez, ami mindenkivel megesett már, és jellemzően amilyen komolyan gondolják ezt akkor a felek, olyan gyorsasággal felejtik el, és marad az egész egy megmosolyognivaló infantilis emlék. Mert közben az élet zajlik, a karrier és a család pedig mind lejjebb és lejjebb tapossák ezeket az édes ideákat.

Nem úgy Rubynál, aki fullasztó családanyai szerepében évődik, mikor gimnáziumi szerelme, Billy megírja neki a kódot: RUN (futás). Ő pedig tényleg mindent azonnal hátrahagy; a családi autóval elhajt a reptérre és a jógamatracot a kukába hajítva rohan a több, mint tíz éve megbeszélt helyszínre. Ahol valóban ott várja az – immáron férfivá érett – Billy, kettejük utazása pedig elkezdődik. Az abszurdan romantikus helyzet ne riasszon el senkit, ugyanis leginkább ironikus táptalajként szolgál a pár hihetetlenül humoros, szarkasztikus és mondjuk ki, szánalmasan emberi párbeszédeihez. A nagy egymásra találást, lábemelős csókjelenetet és heves aktusokat, kínjukban nevetős beszélgetések, szemforgatós próbálkozások és ivós játék váltja fel.

Billy az évek során ünnepelt életmód-tanácsadóvá vált, aki ironikus módon saját élete felett minden kontrollt elveszített, az egyetlen ember pedig, akit nem sikerül szuggesztív magabiztosságával a bűvkörébe csalnia ű, az a lány maga, aki kibuggyanó nevetéssel konstatálja a hatalmas hírnevet.

Ehelyett azonban egy olyan kapcsolatot láthatunk, amely annyira szeretnivalóan gyarló és kusza motivációk által mozgatott, hogy saját életre kel és átveszi a hatalmat a két főszereplő fölött. Többé már nem ők, hanem a másik pillanatnyi reakciója határozza meg a döntéseiket, amely egyik pillanatban az egekbe repíti, a másikban páros lábbal, arccal a földbe döngeti őket. A vonat nem új motívum, jellemzően megállíthatatlanul száguld, az utasait szűken körbezárva saját előrehaladásával őket is fejlődésre, megoldásra vagy kérdéseik megválaszolására kényszeríti. Ezzel az eszközzel éltek már a Gyilkosság az Orient Expresszen, a Snowpiercer, vagy a témában épp idevágó Mielőtt felkel a Nap című filmek. Ebben a történetben mindezeken túl a vonat fizikai vonatkozása is, hirtelen mozgásaival, állandó zakatolásával vagy indokolatlan hatórás vesztegeléseivel allegóriaként mutatja be a szereplők hektikus érzelmeit. Olyan átélhető és életteli a pár évődő adok-kapokja, hogy a kizárólag a vonaton zajló részek során sem érezzük hiányát helyszín váltásnak vagy új szereplők bevonásának. A kívülről jövő társadalmi nyomás és belső vágyaik abszolút két pólusra szakítja a motivációikat, akár egy mágnest. És nem tudható, melyik pólusokat készül éppen egymásnak feszíteni a dramaturgia, így üdítően kiszámíthatatlan, hogy egy-egy jelenet heves csókolózásba vagy sértett ajtócsapkodásba torkollik-e. Bátor húzásnak tekinthető egyébként, hogy az alkotók nem ragaszkodott a karakterek lineáris és fokozatos pólusváltásához, hanem úgy váltogatja őket, mintha nem emberi életek lennének mögöttük, akik faltól-falig csapódnak a váltások nyomán. Kettejük viszonyához hasonlóan a műfajokkal is ilyen realisztikusan, de nem mostohán bánnak a készítők. A szerelmes vígjáték addig marad az, amíg Ruby chicagoi kalandjuk során össze nem fut a gyanúsan segítőkész és megértő nővel, akire ismeretlenül, kérés nélkül rázúdítja teljes drámáját a családelhagyástól kezdve Billyvel való viszonyáig. Miután kiderül róla, hogy a sztárcoach, aki a férfi bukása után a megmaradt pénzre feni a fogát, megindul a műfajok váltogatása. Mindez zseniális módon, hatásvadász zenék és látványvilág nélkül történik, mindössze azáltal, hogy a téma központját, a menekülés tárgyát helyezi az alkotás különböző karakterek kezébe, és ott más-más megvilágításba helyezi. Amíg a pár a valóság elől menekül, romantikus vígjátékról beszélhetünk. Mikor Fiona követi őket és nem tudni, hogy a viszonzatlan szerelem miatti bosszúvágy vagy pénz hajtja, már inkább thriller. Ahogy pedig Billyék üldözik a vonatról leugorva az elvetemült nőt és a zsák pénzt, már akciófilm tüneteit mutatja magán. A tragédia utáni menekülés, amely több epizódot is felölel, az alaphangulatot megváltoztatja. Noha a két főszereplő hibátlanul hozza a hibás emberi karaktereket (Merritt Wever különösen emberi és magával ragadó), eddig értékelhetetlennek tűnt a figurájuk önmagában. Mintha csak egymás reflexiójaként lennének értelmezhetőek. A fordulat után azonban a fókusz viszonyukról befelé, önmaguk középpontjába irányítja őket. Mégis ez a közös titok kovácsolja őket először igazán egy párrá, mert a világgal szemben egyként kell dönteniük a továbbiakról. A rendőrségi villogók fényében fényében mindez már bűnügyi sorozat hatását kelti. A produkció koherenciája mindezek ellenére mégsem esik szét, a cselekmény néhol talán ingó lábakon álló, mégis többnyire stabil marad.

Mert a két főszereplő fent említett szoros kötelékén túl, minden őrült eseményt átsző az emberi megközelítés. Kijelenthető, hogy a film minden aspektusa ennek a jelenségnek az oltárán kerül feláldozásra. Már a két főszereplő megjelenése sem az a Hollywoodtól megszokott makulátlan szépség, ketten együtt pedig kifejezetten valószerűtlen és össze nem illő párt alkotnak. A párbeszédek idétlensége és fekete humora, valamint a nagy fordulatok / látványos pillanatok realitásba való visszarángatása is ezt erősíti (pl. az elmaradó szexjelenet vagy a kínos fogadtatása annak, amikor végre beteljesedik). Ezek az életközeli, valóságos ábrázolások konzisztensen végigkísérik a mind rosszabb döntésekből kifejlődő cselekményt, amit így a néző egy teljes egésznek képes látni.

Ruby és Billy kalandos útja tehát három szálon fut. Elsőként értelemszerűen a New Yorkból Los Angelesbe tartó extrém megállókkal tarkított vonatút. A második viszonyuk tekintetében zajlik: ezen út során kiderül, hogy képes-e a megmaradt emlék tizenkét év után is kapcsolatot formálni a két nagyon különböző emberből? Vagy rá kell döbbenniük, hogy nem egymást keresték az eltelt évek alatt, csak önmaguk akkori, boldogabb változatát akarták előhívni a nosztalgia életre keltésével. Ami meg is alapozza, hogy a legfontosabb, a többi alapjául szolgáló út a harmadik, belső utazásuk. Ezt a utat a saját életközepi válságukkal és a valósággal való megküzdési képtelenségükkel együtt egy szűk, ablaktalan kabinba zárva zötyögik végig a hétszer harmincpercnyi játékidő alatt. Ebből ugyanis csak ennyi jut. Noha, én úgy gondolom, sikerült bizonyítani, hogy lehet még újat mutatni a témában, ha a nézőt ilyen szerethető karakterek által képesek bevonni egy alternatívabb világlátásba. Tény, hogy a műfajkeverés magában hordozza a lehetőségét annak, hogy “mindenki talál benne magának tetszőt”, ám egy ilyen sorozatnál, ahol szándékosan kevés grandiózus és magával ragadó elemmel operálnak, ez könnyen csaphat át abba, hogy, akit az egyik megközelítés érdekel, azt a másik már taszítja. Mert talán nincs elég húzóereje a produkciónak magában ahhoz, hogy vonatkocsiként maga után tudja húzni a nézőt mindezeken át. Valószínűleg épp ezért, az HBO egyetlen évad után véget vetett az utazásnak, amitől a sorozat akaratlanul is egy fájdalmasan valóságos véget kapott.

Képek: TMDb, IMDb

A sorozat az HBO GO-n tekinthető meg, magyar felirattal.