Steven Soderberghnek immáron a második filmje debütál a Netflixen, a The Laundromat viszont sajnos egy kiválóan elkészített, remekül fényképezett, szuper színészek által eljátszott, ám bántóan üres stíluskavalkád lett. Spoilermentes kritika.

A film történetét igen nehéz néhány mondatban összefoglalni. Láthatjuk, hogy a különböző, bonyolult pénzügyi folyamatok hogyan befolyásolják egy átlagember életét. Az események láncolatát pedig katalizátorként az offshore irodák, kifejezetten a Mossack Fonseca nevű vállalat irányítja. Az alapötlet még működőképes is lehetne, sok műalkotás próbálkozott már a különböző tragédiák, botrányok emberarcúvá tételével, viszont az ilyen strukturájú filmeknél nagyon fontos, hogy legyen egy összekötő elem, amely megteremti a kohéziót az egyes történetszálak között. Ezt a célt szolgálná Gary Oldman és Antonio Banderas párosa, azonban hiába lubickol a két színész a sztárügyvédek szerepében, jeleneteik mégis erőltettetek. Kicsit az az ember érzése, hogy Soderbergh itt nagyon próbált hajazni Adam McKay „A Nagy Dobás” című filmjére. Utóbbi alkotás azonban forradalminak hatott azzal, hogy a különböző, az igen összetett gazdasági folyamatokat megpróbálta közérthetően, és szórakoztatóan elmagyarázni. A „Pénzmosó” is próbál élni ezzel az eszközzel, ám közel sem olyan laza, közel sem annyira természetes ez a mozi, mint a nagy előd.

A film emellett szerkezetileg is szétesik, a remek alapozást, egy zavaros utolsó harmad követi. Fel is vetődött bennem a kérdés, hogy ez az ügy, ebben a formában vajon adaptálható-e filmként? Meggyőződésem, hogy ez a sztori sorozatként jobban működött volna.

Azonban nem szeretnék igazságtalan lenni, a továbbiakban igyekszem kitérni a film pozitívumaira is. Egyrészt, ahogy arra korábban is utaltam, a színészek mind kiválóak, a showt mégis Gary Oldman és az ő teljesen valószínűtlen német akcentusa viszi el, ezért is ajánlom a film megtekintését eredeti nyelven. Emellett az alkotás bár sok komplikált fogalmat, folyamatot mutat be, mégis végig tökéletesen érthető a laikus néző számára is. Remek volt még a vágás, a snittek lendületesen és gyorsan váltják egymást.

A film megtekintése után leginkább a kihagyott lehetőséget sajnáltam. Adott volt egy remek szereplőgárda, egy érdekes történet, egy díjnyertes alapanyag, a kirakós darabjai azonban mégsem álltak össze. A Pénzmosó egy sokszor zavaros, és csak helyenként szórakoztató stílusgyakorlat lett, mely bizony lefelé lóg ki Sodebergh munkásságából.

Értékelés:5/10

Vigh Martin

742 megtekintés.

Related posts:

Foci életre-halálra – A meccs (2020) – kritika Dalban mondjuk el! – Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga – kritika Mindenünk a foci! – Friday Night Lights (2004) – kritika A mi drága szüleink – A gyerekek jól vannak (2010) – kritika A sínek rossz oldalán – Lady Bird- kritika Guy Ritchie újra a régi! – Úriemberek- kritika