Hogy mindannyian szeretjük a Star Wars-t.

Ezzel a gondolattal nyitja Jon Favreau a rendezői kerekasztalt a The Mandalorian dokumentumsorozatában. Ajánlóm a széria első epizódja alapján készült, ahogy azt a Pilotfan-rovat profilja is megkívánja. Az első „felvonás” témája a rendezők – ezen belül is inkább arról van szó, hogy könnyed és személyes anekdotákon keresztül kerülhetünk közelebb az alkotókhoz, nem a forgatások metódusába emelnek be minket. A Disney+ dokumentumsorozata azt mutatja majd be nyolcdarab tematikus részen keresztül, hogy készült a The Mandalorian című széria.

A sorozat még javában zajlik és az első epizód tükrében azt mondhatjuk, aki nekiáll, az nem fogja megbánni, mert a The Mandalorian minőségének csak egyetlen igazi vetélytársa akadhat: a saját dokumentumsorozata. Hiszen például kinek ne lenne érdekes betekintést nyerni a direktorok zárt, mégis a hétköznapiság erejével ható világába, gondolatiba, de akár csak közelebb kerülni személyes történetükhöz, művészetfelfogásukhoz vagy épp ahhoz, hogy mi köti őket a Star Wars világához?

Bizton állítható, hogy a The Mandalorian új korszakot nyitott nem csak a Star Wars univerzumán belül általánosan értve, hanem a karaktermítosz felől is az új, (űr)western-hőstípus tükrében, mindazonáltal pedig a galaxis egy eddig ismeretlen (harcos)kultúrájába is bevezetett bennünket. Jelenleg a sorozat második évadját várjuk, amelynek forgatási munkálatait már befejezték.

Szóval Favreau arról beszél a kerekasztalos értekezletnél, hogy az a közös bennünk – mármint a rendezőknek címezi ezt, de még szép, hogy a néző is óhatatlanul magáénak érzi –, hogy mindnyájan szeretjük a Star Wars-t.

Mintha egy kellemes iskolai tanórán lennénk, Favreau egyszerre hoz létre a teremben komoly és humoros témáknak is létjogosultságot adó légkört, amire nyilván mindenki máshogy reagál, amiben mindenki úgy tud simulni Favreau moderátori szerepéhez, hogy közben a saját stílusát is belekódolja a beszélgetésbe – mintha maga ez az egész közös beszélgetés egy finom allegória lenne az egész sorozatra, mely szintén erről szólt, különböző stílusokból egységes imidzset kreálni. Valaki komoly és feszes: például Deborah Chow; valaki ironikus, mégis intim és alázatos: Taika Waititi mosolyog bajusza és fürtjei alatt; valaki pedig, Bryce Dallas Howard, arisztokratikus kellemmel és perfekcionizmussal ad hozzá a nagy egészhez. Röviden: a dokumentumsorozat első része olyan, mint egy intellektualitás multikultúra. Ha már a multikultúra egyébként sem esik távol a Star Wars-hoz köthető filmek és bármilyen egyéb nemű termékek történeti motívumaitól sem, mi több látványviláguk is ezen nyugszik. Hát, most épp így látjuk a húsvér rendezőket, mintha csak összejöttek volna a Mos Eisly-i kikötői kocsmában.

Ennek tükrében, hogy a rendezők személyiségtípus, világkép/ideológiák és élettörténeti szegmensek felől is mennyire eltérnek egymástól, még inkább káprázatossá válik azt látni, hogy a The Mandalorian című sorozat arányaiban és stilisztikai vagy akár elbeszélési komponenseiben mennyire koherens egységet alkot, ez pedig mindenképp Favreau bábáskodását dicséri, aki amellett, hogy bármikor kapható egy ízes kacagásra, a szigorral is jó barátságot ápol. Nem tökéletes hangulati alap? A néző számára igazi „kellemeset a hasznossal” című időtöltést ígér. És ad is.

Dave Filoni szót ejt arról, hogy amikor George Lucas-szal tárgyalt annak idején, hogy a The Clone Wars-on dolgozhasson, miután Lucas átnézte a portfólióját, hosszasan ecsetelte neki, hogy egy Jedi hogyan kezelne egy olyan tárgyalást, amely most köztük is zajlik. Filoni arról is megemlékezik, hogy amikor először hívták fel a munka kapcsán, átverésnek hitte és szinte csak játékból ment bele a beszélgetésbe, aztán egy ponton ráébredt, hogy tényleg egy valódi Star Wars-projekt részese lehet. Bryce Dallas Howard azt mondja Filoniról, hogy ő egy olyan alkotó, akinek a víziói nem a saját világához kötődnek, nem a saját egóját akarja önmegvalósítani általuk, Filoni logikája sokkal inkább Lucas mintáihoz csatlakozik. Ez pedig rengeteget elmond arról, hogy milyen az, amikor egy nem csak alázatos, de egyben megszállott rajongó áll neki sorozatot/filmet készíteni imádott univerzumában. Filoninak az első és az ötödik The Mandalorian-epizódot köszönhetjük: talán az egyik legjobb és az egyik legrosszabb részekről van szó, hiszen míg az első „felvonás” képes volt erőltetettség és kapkodás nélkül, akár túlbeszélés nélkül is árnyalt expozíciós és hangulati alapot nyújtani rögtön határozott jellemrajzokkal is, addig az ötödik rész csak egy nosztalgiavonulat maradt, amelyben a Star Wars-hangulat mellett a tartalom túl vékonyra sikeredett.

Deborah Chow következik a kerekasztalnál, aki szintén két epizódot rendezett, a harmadikat és a hetediket. Előbbi a sorozategész történetívében és karakterívében is nagyon fontos, mintegy mérföldkő. Hiszen Chow kéznyoma kezdte árnyalni Mando (Pedro Pascal) figuráját azáltal, hogy az arcnélküliség mögött mégis valami igazán emberi sejlett fel a karakter esetében, egy önálló döntés („Baby Yoda”/A Gyermek megmentése), amely által egyébként külön pikantéria, hogy eldönthetetlen, Mando a saját vallását/szubkultúráját kérdőjelezte meg ezzel, vagy pusztán a mítosz mögött az ember és a morál megmutatása volt a cél? (Persze, a nyolcadik – Waititi – által rendezett zárórészből kiderül, hogy a közös élettörténeti pontok miatt ez inkább egyfajta együttérzés lehetett a központi karakter felől A Gyermek irányába.) Egyébként a hetedik részben is elrejtett egy fontos filozófiai kérdést Chow, még ha csak gesztus értékű sekélyességgel is, de az, hogy milyen viszony állhat fenn egy droid esetleges szocializációs termékként létrejövő jelleme (létrejöhet-e ilyen egyáltalán) és programozási alapja között(?), mindenképp olyan filozófiai vetület, ami illeszkedik a Star Wars világába, de mindeddig nem került megfogalmazásra. Chow saját interjújában többnyire a tervezés fontosságáról beszél meglehetősen nagy komolysággal és eleganciával, az általa rendezett két rész pedig hűen mutatja, hogy nem csak tervez és szervez, hanem előre is gondolkodik, mert a harmadik etapban egyértelműen sikerült Mando moráljával kapcsolatban olyan dimenziót nyitni, mely a többi rendezőnek is jó alapot szolgáltatott a saját állásfoglalásaik megtételére. A fent említett példáim miatt pedig úgy érzem, a rendezőnő epizódjainak és stílusának nagyon sokat köszönhet a teljes széria imidzse, mert például Mando vívódását és döntését is képes úgy elénk tárni a színész arcát nélkülözve, hogy az átérezhető és hatásos legyen, ugyanakkor ne görcsös és ne is nagyotmondó, ne is patetikus.

Talán a hatodik rész, a The Prisoner az egyetlen atipikus élmény, amelyet a The Mandalorian szövetén erőteljesen tapasztalni lehet, amely úgy ugrik távolabbra a hagyományoktól, hogy közben szinte nem is akar ambivalens módon visszacsatlakozni ahhoz (leszámítva a zárlat X-szárnyújait). Rick Famuyiwa (ő következik) epizódja (a második rész mellett, amelyet szintén ő dirigált) ugyanis új műfajt ránt be a Star Wars világába annak révén, hogy egy már-már kamaraszerű, klasszikus űrhajós horrorokat és thrillereket idéző szituációban meséli el történetét működőképesen. Famuyiwa bár visszafogottan, mégis igazi rajongói szemmel tudott beszélni a Star Wars-érzésről, például, hogy milyen volt először belekerülni a díszletekbe, milyen volt megtapasztalni a monumentalitást és a látványt testközelből. Sőt, arra is kitért, hogy a Star Wars volt az első film, amit moziban látott – így egyértelmű, hogy személyében is olyan rendezőt üdvözölhetünk, aki ezer személyes szállal és mély, meghatározó élményekkel kötődik a messzi-messzi galaxishoz.

Bryce Dallas Howard epizódja – a Sanctuary – egy természetközeli, (nem minőségjelzőként értve) „primitív”, a technikát még nem ismerő vagy azzal nem együtt élő kultúrát helyezett a középpontba. Ironikus, hogy épp ebben a részben ismerjük meg Carát (Gina Carano), akinek a nőképére, női karakterisztikájára nem a természetközeliség jellemző, inkább a technika világához áll közel, hiszen maszkulin jellem – az sem elhanyagolható, hogy Howard epizódja ezúton olyan nőtípust emelt a Star Wars-ba, mely szintén univerzumbővítő gesztus, hiszen Padmé (Natalie Portman) és Leia (Carrie Fisher) bár markáns személyiségek voltak, nőiségük, érzékenységük is meghatározó volt és inkább politikai vezetőként funkcionáltak, mintsem harcos amazonként, mint Cara. Bryce Dallas Howard nem csak művészcsaládból származik – édesapja, Ron Howard is rendező, neki köszönhetjük például a Solo Star Wars-sztorit –, de maga is egészen kisgyerekkora óta óriási rajongója a világnak, rendezőként pedig „hírhedt” maximalista, amit prezentál is saját jelenetében.

Taika Waititi pedig Taika Waititi. Ha valaki csak kicsit is ismeri az alkotó jelenségét, akkor ez az önmagába visszahajló, bagatellnek tűnő mondat is épp eleget tud állítani arról, hogy hogyan is funkcionál ő ebben a rövid dokuban. Mert Waititi ebben is Waititi marad, amikor ő anekdotázik, az olyan, mintha hirtelen egy filmjébe csöppentünk volna. A rendező nem csak a rájellemző irónián keresztül szólal meg, arra is kitér, hogy sznobizmusának hiánya amekkora hátrányként értelmezhető, épp akkora mértékben teret is adott kreativitásának és annak fejlesztéséhez is hozzájárult, mert nem került bele olyan miliőbe, mely saját képére szabhatta volna.

Annak ellenére, hogy az epizód egy helyben ücsörgés és beszélgetés, van dinamikája az eseményeknek, nem csak az épp szót kapó személy beszéli el a dolgokat, hanem a kameramunka is, így nem válik statikussá és monotonná képileg sem a koncepció – a lendületes rendezői sztorik mellé dinamikus kamerakezelést kapunk. Gyakran látjuk vágások révén a többiek arckifejezését egy-egy érzelmesebb vallomásnál és poénnál is, vagy épp, ha a vágással nem is játszanak a doku operatőrjei, a kamera mozgásban van, „forog”/elmozdul, így kicsit rugalmasabb a térkezelés, ami illik az egyébként is oldott, nem túl merev hangulathoz, amely körbe öleli a kerekasztalt. Oldja ez a túl szenvtelen dokujelleget is, aminek enyhítését már önmagában azzal is elérnek, hogy nem csak közeli felvételeket kapunk; mindennek okán inkább show-vá formálják a készítők a látottakat, ami megfelelő közeget nyújt ezeknek a személyes, mégis szórakoztató és közérthető vallomásoknak, a feel-good faktornak pláne. Favreau humora pedig végigkíséri ezt a nagyegészet is, ahogy tette azt szigorával a The Mandalorian nyolc része esetén szintén.

Nem csak különféle rendezői ars poeticákat és egymástól eltérő embereket ismerhettünk meg a direktorok személyében, hanem mindez mellett rajtuk keresztül a Star Wars-hoz való kötődés különféle formáival, habitusaival is találkozhattunk. Ekképpen bármelyik rajongó saját magára ismerhet a dokumentumsorozat első része révén – a rendezők nem szakemberként, inkább magánemberként és fanatikusként tetszelegnek számunkra. Azt pedig jól tudjuk, a rajongásnak is sokféle formája létezik.

Értékelés: 10/10

Képek: IMDb, TMDb

803 megtekintés.

Megosztás:

2 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>