Ments meg, és én megmentelek - Chemical Hearts (2020) - kritika

Krystal Sutherland népszerű regénye alapján készült az Amazon legújabb filmje, a Chemical Hearts, és bár a végeredmény felemás, Lili Reinhart karrierjének minden bizonnyal hatalmas lökést adhat Richard Tanne író-rendező alkotása. Enyhén spoileres kritika.

„Felnőni? Mivégre?” – fogalmaz Elena Ferrante a legújabb regényében, és valóban, ez a kérdéskör, a felnőtté válás nehézsége vagy akár képtelensége, az egész kamaszkor idézőjelessége sok alkotót megihletett már az elmúlt években, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi két évtized egyik szinte túlreprezentált zsáneréről beszélünk. Ezen a ponton azonban érdemes kettéágazni, ugyanis a témát két, markánsan eltérő megközelítésmód jellemzi. Függetlenfilmes, műfajilag talán szabálytalanabb és kockázatvállalóbb alkotások esetében olyan filmesek említendőek meg, mint Noah Baumbach (A tintahal és a bálna, mely legalább annyira felnövéstörténet, mint válásdráma), Greta Gerwig (Lady Bird), vagy éppen Richard Linklater (Sráckor, Everybody Wants Some!!). A másik oldalról pedig van ennek a kérdéskörnek egy kommerszebb, érdekes módon általában valamilyen népszerű regényen (gyakorlatilag John Green teljes életműve) alapuló feldolgozásmódja. Ezekben az alkotásokban többségében két sebzett fiatal talál egymásra, hogy aztán együtt leljenek rá a gyógyulás útjára. Csillagainkban a hiba, Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, vagy éppen tavalyról az egészen kiváló Alaska nyomában, hogy csak néhány címet említsünk. Az alapszituáció tekintetében talán utóbbihoz hasonlítható leginkább a Chemical Hearts című alkotás, azonban ami a Hulu sorozatának maradéktalanul sikerült, a kliséket és a melodrámázást elkerülve valódi mélységgel megtölteni egy felnövéstörténetet, azt az Amazon filmje csak helyenként, néhány erősebb jelenet erejéig tudja abszolválni.

Az alapszituáció nemhogy ismerős, hanem gyakorlatilag szó szerint megfeleltethető jó néhány korábban említett alkotás premisszájának. Adott Henry (Austin Abrams), a visszahúzódó, kockázatkerülő srác, aki az iskolaújság főszerkesztői pozíciójára pályázik. Egy napon azonban valósággal felforgatja az életét Grace (Lili Reinhart), a titokzatos cserediák, akit az iskola igazgatója a fiú mellé rendel. A kezdeti ellenszenv aztán tiszteletté, később pedig szerelemmé alakul a két fiatal között. Hamarosan kiderül azonban, hogy a lány múltja béklyóként nehezedik a kapcsolatra.

Nem rossz film a Chemical Hearts, sőt helyenként kifejezetten hatásos, a gond csupán az, hogy (szinte) minden elemét láttuk már máshol, jobban. A két főszereplővel még nincs komolyabb probléma. Henry túlzott bezárkózására a készítők nagyon ügyesen, apró mozaikokkal adnak megérthető magyarázatot, míg Grace tragédiáját jó ütemben adagolják, gyászának stádiumai átérezhetőek. Persze az elvesztett barát, családtag, mint a kiinduló helyzet egyik katalizátora, nem ismeretlen (gondoljunk csak az Állj mellémre, mint a zsáner egyik abszolút klasszikusára), de a műfaji toposzt ebben az esetben sikerült eredményesen integrálni a történetbe. Nincs túlhúzva, túlhangsúlyozva a gyász, és néhány előre borítékolható jelenetet kivéve az egész téma visszafogott, finom szinten van csak jelen. Austin Abrams-nek nem volt könnyű dolga, hiszen egy alapvetően introvertált, a változásokat és az érzelmeit belül megélő karaktert kellett megformálnia (mint mondjuk Paul Mescalnak a Normális emberekben), a fiatal színész azonban szépen megoldotta a feladatot. A film igazi csillaga azonban Lili Reinhart, akinek ilyen szerepekre van szüksége (a Miss Stvenst érdemes még pótolni tőle) a Riverdale által jelentett skatulyából való kitöréshez. Visszafogott, árnyalt, túlzásoktól mentes alakítást nyújt Reinhart, ő kellett ahhoz, hogy Grace ne váljon karikatúrává. Ez egyébként a film pozitívumai közé írandó, a női főhős ugyanis ezúttal nem a titkos csábító, a maga rejtélyes módján mindenkit az ujja köré csavaró lány, hanem egy valóban sebzett lélek, akivel ráadásul még szimpatizálni is nehéz. Mert rengeteg szituációban rosszul reagál, mert nem a megfelelő emberen vezeti le a feszültségét. Persze azért ő sem mentes a kliséktől, a kötelező költészet iránti rajongás, és a sokszor indokolatlan idézgetés persze itt is megvan, de a karakter azért megkapta a megfelelő hátteret. A két színész közözött a kémia is jó, természetesek az egymásra adott reakcióik, sokszor egymás szavába vágnak, vagy egy-egy grimasszal jelzik egyet nem értésüket.

A többi karakter azonban még ehhez képest is vázlatos, Henry barátai csak jelenetek erejéig vannak jelen, a szülei még addig sem, talán nővére az, aki komolyabb szerepet kap (tőle származik a film cím, hiszen levezeti öccsének, hogy a szerelem csupán egy furcsán stimulált kémiai reakció). A lány oldaláról lakótársai emelhetőek ki (a pontosabb megnevezéstől eltekintenék, az ugyanis már komoly spoiler lenne), maga a gondolat egyébként kifejezetten szép ezen a téren.

A történetvezetés viszont a film nagy részében nagyon kiszámítható, hamar kiismerhető ütemben érkeznek a patikamérlegen adagolt dramaturgiai csúcspontok. Amit viszont mindenképpen kiemelnék, az a végkifejlet, egy ideig nagyon úgy tűnik, hogy Richard Tanne filmje kérlelhetetlenül halad egy-eléggé klisés-irányba, egy ponton azonban elkanyarodik az alkotás, és milyen jól teszi. Ezáltal kapunk ugyanis egy sokkal ízlésesebb és visszafogottabb végkifejletet. Az elsöprő szerelem toposza mintha találkozna a hideg realitással, és bár didaktikus és elnagyolt a címből fakadó ellentét (biológiai, azaz tudományos folyamat szemben az érzelmekkel), mégis ez köszön talán vissza némileg árnyaltabb formában a lezárás esetében. A filmre egyébként is jellemző ez a fajta túlzott direktség, jóformán az egyetlen visszatérő képi motívum egy törött váza, mely akkor törik el, mikor Henry találkozik Grace-szel. A tárgy a maga szilárdságával talán a külvilágtól elkülönített belső világot jelképezi, a törés pedig ennek az egyensúlynak a megbomlását. Csak hogy utóbbi ez esetben nem negatív kontextusban jelenik meg, sőt később a megismerkedésükkel párhuzamosan alkot majd újra egységet a váza. A ragasztás folyamata tehát a két fiatal kapcsolatának, egymásra gyakorolt hatásának szimbóluma, és bár az elgondolás nem ördögtől való, nincs szükség ennyire direkt képi párhuzamra, sőt egy ilyen alapvetően absztrakt érzelem esetében ritkán sül el jól, ha megpróbálják a jelentést egy tárggyal azonosítani. ( A végén ehhez kapcsolódik majd az összetépett, majd összeragasztott szonett is.) A bevezetőben említett Alaska nyomában könyves megoldása például pont a rejtélyesség, a hosszabb asszociációs lánc miatt helytállóbb. A képi világból talán a némileg túlhangsúlyozott, andalítónak szánt csillagképek említendőek meg, melyek egyfajta átvezetőként szolgának.

Minden kliséssége ellenére nem rossz film a Chemical Hearts. Lili Reinhart tündököl, és bár nem az lesz a zsáner sokat emlegetett csúcsterméke, a műfajban mindenképpen a jobb alkotások közé sorolandó.

Értékelés: 7/10

Képek: IMDb, TMDb