Steven Spielberg filmtörténeti szempontból is jelentős alkotása egyértelműen a rovat által tárgyalt (VHS-)korszak egyik legkiválóbb darabja, így úgy véltük, hogy érdemes ezzel megkezdenünk az időszak felelevenítését.

Steven Spielberg filmtörténeti jelentősége és életművének hatása megkerülhetetlen. A rendező művészi magatartásának esztétikai szempontból az egyik legjellegzetesebb stílusbéli ismertetőjegye, ahogy a sci-fi műfajához viszonyul. Spielberg sci-fijei nem az elidegenítésre épülnek, nem az emberiség és az ismeretlen végtelenül rideg „romantikáját”, pesszimizmusát tárják a szemünk elé, épp ellenkezőleg. Filmjei révén az ember és az ismeretlen nem csakhogy bensőségesen találkoznak, meg is férnek egymás mellett egyenrangúan, már-már klasszicista harmóniában. Az E. T. – A földönkívüli című kultuszdarab és egyben filmklasszikus épp mindezen spielbergi erények prototípusa, sőt csúcsa.

Közel 40 év távlatából nézve eleve kicsit gúnyszerűnek hathat a film expozíciója, mert majdnem minden űrlényes tematika esetén megszokhattuk mintegy közmegegyezésként, hogy az idegenek konkrét célzattal érkeznek. Olyan nincs, hogy ne akarnának valamit. E. T. ellenben nemes egyszerűséggel itt ragad, mint egy „hajótörött”, valamiféle torz, kiforgatott, végtelenül leegyszerűsített Robinson Crusoe jellegű figuraként. Csak épp Crusoe-val ellentétben E. T. sztorijában nem azt az allegóriát véljük észrevenni, hogy egy felvilágosultabb személy (civilizáció tagja) miként fedez fel egy „primitívebb” világot. Épp ellenkezőleg: annak a szüzsének, amelybe E. T. belekerül, az az esszenciája, hogy egy kezdetlegesebb, már-már együgyű lény hogyan próbálja felfedezni a körülötte lévő bonyolult világot, amelybe csöppent, vagy épp ez a világ miképpen szabja őt személyre – Elliott (Henry Thomas – aki nemrég például talán minden idők legjobb horrorsorozatában, a The Haunting of Hill House-ban is feltűnt) húga, Gertie (Drew Barrymore) az egyik jelenetben felöltözteti E. T.-t, hogy emberszerűbbnek tűnjön, civilizáltabb hatást keltsen, sőt még parókát is ad rá. A jelenet amennyire komikusnak hat, épp olyan mértékben kifejező is, hiszen azt jelképezi, hogy az ember ösztönösen – az ösztönösség pláne hangsúlyos, hiszen Gertie még kislány –, egyfajta kulturális beidegződésből adódóan igyekszik úgy feldolgozni az ismeretlennel való találkozás traumáját, hogy azt közben ismerősnek láttatja maga számára. (Persze E. T. együgyűsége problémás, nem egyértelmű, hiszen nem ismerjük meg a lény saját kultúráját, közegét.)

Az igazán meghökkentő, hogy mindennek ellenére az E. T. hangulatvilága és stílusa messze esik az abszurdtól és a groteszktől, inkább természetesnek hat az a viszony és az a találkozás, amelyet Spielberg rögzít. A rendező szentimentalizmusában a kötődés egy lényeges témaelem. Ez a motívum például az A. I. – Mesterséges értelemre keresztelt filmjében is világépítő szegmens – egyébként ebben a 2001-es alkotásban is központi az ember és az ismeretlen relációja, csak itt az már bonyodalommá is válik, mert egy olyan idegenről van szó, melyet maga az ember teremtett: egy robotról. Az A. I. nem csinál filozófiai problémát a kérdésből, mert a sci-fi terébe bevonja a fantasy műfaji elemeit is, így magát a filozófiai kérdést inkább mítosszá teszi, esetleg kicsit ezoterikusan áll hozzá. Jelen cikk tárgya, a ’82-es E. T. ellenben, ha nem is túl közvetlenül, de otthagy a befogadó számára egy egészen értékelhető filozófiai problémát, amelynek pszichológiai vetületei is lehetnek.

Ez pedig nem más, minthogy Elliott és E. T. kapcsolata nem feltétlenül egyszerű, személyek közti bensőség. A film logikája megengedi, hogy sokkal inkább értsük azt Elliott saját magához való ragaszkodásaként. E. T.-t nem igazán ismerjük meg, nem derül ki róla, képes-e kötődni, csak azt tudjuk, hogy szimbiózisban van a fiúval, amelynek révén képes annak tudatát, érzelmi állapotát, még nyelvét is átvenni. Az űrlény egyfajta „fantasztikus” utánzás révén mutatkozik meg számunkra, azaz, amit vele kapcsolatban tapasztalunk és amit Elliott is megismer rajta keresztül, az igazából ő maga, a fiú. Kettőjük kapcsolata által voltaképpen egy szokatlan önismereti gyakorlat jelenik meg, amelynek okán Elliott megtanul saját magához kötődni – azaz egy idegen fajon keresztül látja meg saját énjét és saját fajának természetét, amely közelebb vezeti őt emberi voltának megismeréséhez.

Emiatt napjaink migrációs eseményei felől szemlélve az E. T.-ből politikai és társadalmi üzenet is kiolvasható, hiszen a világ különbözőségei közti egységet illusztrálja a film, azt, hogy a megannyi különbözőség ellenére/mentén inkább a hasonlóságot van okunk felfedezni, sőt az alkotás mintha azt üzenné (igaz, egy gyerek szemén keresztül), hogy amit/akit nem ismerünk, afelé érdemes bizalmat gyakorolni és talán épp az ismerőset célszerű megkérdőjelezni: mondjuk a társadalmat. Hiszen Elliott számára az űrlénnyel való kapcsolat egyben a társadalom konvencióiból való kilépést is szimbolizálja, az egyén kilépését a közösségből, a felszabadulást (egyfajta lázadást). Spielberg szentimentalizmusa épp ezért az irányzat klasszikus hagyományaihoz csatlakozik (amelyek az irodalomban is fellelhetők voltak már a 18. századtól, de például a 19. századi romantikának is fő toposza volt).

Az intimitás hasonlóképpen alakuló motívuma (ha úgy tetszik, fogalma) egyébként tetten érhető a 21. századi filmgyártásban is sci-fikben – még ha trendként nem is gyökeresedett meg. Említhető Spike Jonze 2013-as A nő című alkotása, mely egy „idegen” intelligencia (idegen, de az ember által alkotott, ahogy E. T.-t is egy ember, Elliott formálta) és az ember intimitását szemlélteti, egyúttal azt is, hogy egy, a társadalomból végtelenül kiábrándult személy hogyan talál vissza az „idegenségen” keresztül a bensőséghez. Ugyanilyen szempontból érdekes a Christopher Nolan által rendezett 2014-es Csillagok között is, ahol bár idegen létformával vagy mesterséges intelligenciával nincs érintkezés (vagy van, de az eleve ismerős, nem idegen: TARS), annak révén fellelhető a spielbergi szentimentalizmus, hogy a film játékidejének előre haladtával fokozatosan leváltja Nolan az objektív, tudományos világképet egy szubjektív, érzelmi logikán működő nézetre. Mi több a konklúziónál ugyancsak egy olyan ráébredés/felfedezés történik a Csillagok közöttben, amely azt állítja, hogy az ember számára saját maga az ismeretlen – hiszen a fekete lyuk misztikumában kiderül, hogy a főszereplő mindvégig saját magának küldött jeleket.

Spielberg és az E. T. hatása/világképe persze ennél explicitebben is részese jelenünknek, elég csak az egyik legújabb kultuszsorozatra, a Stranger Things-re gondolnunk, amelynek sok képi kompozíciója és számos stíluseleme idézi mind a rendező ’77-es klasszikusát, a Harmadik típusú találkozásokat, mind az E. T.-Elliott típusú kötődést Mike és Tizi viszonya révén (még ha ott ez inkább csak a történet és a cselekmény felől érdekes, nem a motívum üzenete és szimbólumértéke jut hangsúlyhoz általuk). Amellett pedig igazán nagy kár lenne elmenni szó nélkül, hogy az E. T. befogadhatóságát voltaképpen saját magának készítette elő Spielberg a Harmadik típusú találkozásokon keresztül, amellyel az alkotó lebontotta a filmgyártás korábbi trendjeit az űrlénytematikával kapcsolatban – a baljóslatot olyasvalamire cserélte, mely inkább bizakodásra ad okot a „nagy találkozás” kapcsán. Így végső soron egy olyan toposz teremtődött, amely azt a világképet hordozza, hogy az embernek szüksége van az ismeretlenre.

Képek: TMDb

369 megtekintés.

Megosztás: